Jezovicsot rühellte a rokonság. Jezovics is rühellte a rokonságot. Dehogy rühellték egymást, feszélyezték. Nagyon is egy volt velük, s talán ők is vele, ám harsányan szemérmes alkatuk mián – például – nem csókolták meg egymást. Jezovicsot mai napság is kerüli arcával, csókjával egy-egy lánya, unokája. Sokszor túl teátrálisnak és kevésnek (!) érezték egymás nyilvános szorongatását, ölelgetését: majd érzelmeim rokon rabságában, közös zárkájában… „elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”.
Bizony. Nehéz könnyen szeretni egymást.
Nemhiába volt így Jezovics már anyjával is, kinek kitárt ujjú arcátfogása elől annak idején Jezovics is „menekült”. „Majd megcsókolnál még a síromban!” – fenyegette kis öklével az anyja. Ezerszeresen igaza lett.
Így volt maga Jezovics is a családtagjaival.
Apjával. Örök szemérmes rajongásban, tizenhárom éves korában, apja orosz fogsága után alig merte átölelni azt a finom testet, amelynél különbet, elegánsabbat, bizony, azóta sem talált, melynél különb szellemlobogást azóta sem érzékelt. Mégis óvatosan és érzékenyen kerülték ölelkező megnyilatkozásaikat, a vég felé is csak leveleztek egymással: „apám, bírd ki…” Ahogy apja is csak a legtitkosabb levelekben jelezte fia iránti költői lelkendezését: „nekünk nem adott könnyű mezőket az Isten, de ez a mi kitüntetésünk” – hogy aztán föllebbenjen a kék égbe. Pedig ő volt talán az egyetlen a rokonai közt, aki bensőségesen értette a költő fiú szárnypróbálgatásait.
Különösen egy volt bátyjával is, ki büszke és féltékeny volt rá egyszerre; a háborúviselt férfiú öccsében, Jezovicsban látta megtestesülni azt a sok kamaszkori ábrándot, amely József Attilához, Adyhoz, Tóth Árpádhoz, Juhász Gyulához, Sinka Istvánhoz fűzte. Másképp hogy jött volna ahhoz a ludovikás tiszt, ostromban megsebesült katona, hogy költőérzékenységét elárulja?
Utoljára már véle is csak anyjuk halála hírére hulltak egymás nyakába, gyógyíthatatlan gyásszal és könnyekkel.
Jezovics bátyja nagyszerű fickó volt: nyerseségében éles és kényelmetlen és kérlelhetetlen a világ és mindenki számára – annyira őszinte volt. Annál jobban megilletődött Jezovics, midőn leánya, Gertrud kiállítására készült, s megholt bátyja kallódó kéziratai közt olyan írásra bukkant, amely mélyebben és jobban jellemezte festő leányát, mint ahogy ő valaha is tudta volna. Gertrud Riki bátyjának keresztlánya volt, ám szemérmesen ő is csak levélben rejtegetve őrizte szeretetét.
Ezt írta bátyja a leányáról:
„Gyurkovics Gertrud normális negyvenes asszony. Három gyermeke van, hangszerkészítő mester férje, maga a Patria nyomdabolt munkatársa.
Hogy normális-e, ki kádban lebegő fehér lapokra rögzíti tünékeny látomásait meghökkentően különleges és élénk festékkel Lorca Bernarda-házáról, ellibbenő őszi, atyai versekről, az időből örökre kiesett nagyszüleiről, régi lágerekbe zárt gyereklány megváltó álmairól, A Kékszakállú herceg váráról, madárnőkről, faodúba bújt szent emberről vagy kerti öregekről, kik a zöld mezőben lebegnek, tájban bolyongó ördögöcskékről, tengeri királynőkről és kiáltóan sárga nyarakról, áldott állapotú várakozó asszonyokról, keresztről leváló pléhdarabokról, melyek Krisztust is jelenthetik, ablakban sárgálló elmebetegekről, kik kinőnek az épületből, mint furcsa virágok, izzó szemű meserókákról, pepita kockás vincellérről, egekbe olvadó, cukorsüveg alakú hegyekről, félbarna fátyolemberekről – majd eldöntik a halhatatlan évek.
Úgy mondanám, Gertrud önfestő. Auto-femme-peintre, ahogy Brigitte Bardot une femme-enfant volt. Önmaga műfaja.
Rendíthetetlen nomád – kívül él a társadalmon, pedig egyszerű, bár szellemes munkaerő, mint mondtam, a Patria nyomda kiadványboltjában eladólány. Illetve asszony már húsz éve, három igen tehetséges gyerekkel.
Ám önfestő. Megtartotta azt az önállóságát, amelyre minden profi művész vágyik, de soha nem meri vállalni – bizonyítani »kell«, festeni »kell«, versenyben »kell« maradni a világirányzatokkal.
Auto-femme-peintre, magánfestő. Fütyül a világirányzatokra – mondhatnánk, Isten jókedvéből merít, alkot, játszik, gyakran elhajítja a maszatos lapokat. Kádban áztat, mint a kendertiloló nők, hogy meglegyen a festmény szép ruhája, kétségbeejtően kedves, eredeti, nomád képe.
Auto-femme-peintre. Önfestő. Élvezettel és társadalmon kívüli játékossággal, mit a legtöbb »szakfestő« nem mer megtenni, mert jaj, a szerkezet, mert pénz, mert látvány. Az ő látványa belső – átvirágoztatja a színeket –, ő a legszínesebb nomád.
»Az én vezérem bensőmből vezérel« – mondja a költő, József Attila.
Nem érdekli a hír, a »bekerülés«, a művészeti regisztráció – mi ő, ki ő, társadalomfestő-e? Ő nomád.
Amikor leányfalui házuk pilinszkakeskeny lépcsején lebotorkál hajnalban munkába – kába – menet, a Duna sötéten és fényesen ragyogó vízszintese felé, mindig félek, hogy leesik, mert négy éve nem volt idejük, pénzük, hogy a hosszú és embert megtartó, akár társadalminak nevezett fakorlátot megcsinálják.
Alászáll a kis nomád festő. De úgy látszik, Isten segedelmével nem esik le. Hogy írja a Biblia? »Angyalainak parancsolt felőle…«
Gy. H.”
Gyurkovics Gertrud kiállítása december 16-án nyílt meg a Zila kávéházban, XVIII. ker., Üllői út 452.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
