Olyan sokféle története van a kisember szemszögéből Amerika iraki háborújának, amennyire sokszínű az Egyesült Államok. A Washington Post napilap beszámol egy húszéves tengerészgyalogosról, aki november végén vált egy autóba rejtett pokolgép áldozatává a jordániai határ közelében. Bin N. Li vietnami születésű fiatalember négyéves korában került az Egyesült Államokba, amikor szülei a kivándorlást választó nagynénjére és nagybátyjára bízták. Miután Li tavalyi első iraki harci fordulója közben megkapta az amerikai állampolgárságot, először nyílt alkalma arra, hogy meglátogassa Vietnamban szüleit. Megígérte nekik, hogyha végez második harci fordulójával, családegyesítés címén Amerikába hozza őket – a sors azonban közbeszólt, a szülők csak a temetés idejére utazhattak az Újvilágba.
Míg a társadalom alsó rétegébe tartozó, honosított Li, és halála után hozzátartozói is büszkeséggel nyilatkoztak katonai szolgálatáról, egy sportsztár Afganisztánban beteljesedett sorsa már távolról sem ilyen egyértelmű megítélés alá esik. Pat Tillman az NFL-ben játszó Arizona Cardinals futballcsapat hátvédje volt, és röviddel 2001. szeptember 11. után egy 3,6 millió dolláros szerződést utasított el, hogy beléphessen a hadsereg különleges egységébe, a Rangerekhez. Egyéves kiképzését követően Irakba került, ahol rövidesen át is esett a tűzkeresztségen, majd alakulatával Afganisztánba küldték, hogy a bujkáló tálibokra és al-kaidásokra vadásszon. Április 22-én itt érték halálos lövések – ám nem az ellenség, hanem saját bajtársai részéről, akik hibásan azonosították felbukkanó alakját. A háború tragédiájában különösen groteszk fordulat a „baráti tűz” miatt bekövetkező haláleset, de Tillman esetében ezt csak fokozta, hogy elöljárói a nyilvánosság előtt eltúlozták hőstetteit, és nem átallottak történeteket is kitalálni ennek alátámasztására. Mi több, amikor bátorságért posztumusz ezüstcsillagot kapott, annak indoklásában egy szóval sem említették meg, hogy a parancsnokai taktikai hibájából bekövetkezett káoszban saját társai ölték meg.
Li és Tillman példája alapján aligha lehet kétséges, hogy Amerika permanenssé váló globális hadviselésének következményei – különös tekintettel a kilátástalannak tűnő iraki megszállásra – lassanként beszivárognak a békés mindennapjait élő amerikai társadalomba. Az amerikai sajtót napról napra lapozgatva nyilvánvalóvá válik: míg a harctéren szolgáló katonák magas százalékánál a poszttraumatikus pszichés rendellenességek szedik áldozataikat, addig a hazatérők és a haza nem térők nyomasztó történetei sötét felhőként gyülekeznek otthon. A folyamattal párhuzamosan egyre csökken azok aránya, akik az Irakban elesettek kapcsán a „nem halt meg hiába” fordulatot használják, miközben egyre többen az elhibázott politikát jelölik meg haláluk okaként. Bár idén az eltolódást gyorsabbnak láttatta az elnökválasztási kampányban túlnyomórészt a kihívó demokratákat pártoló amerikai média, a valóságban csak lassan gyűrűznek be a harctéri tragédiák a „hazai frontra”. Miből táplálkozik ez az önfegyelem? Egyrészt a társadalom nagy része magáénak érzi a szeptember 11-i tragédiát, másrészt a veszteségek többségének forrását, az iraki háborút mint az arra adott egyik választ értelmezi.
Bármit mutatnak is ki azonban az elemzések és az előrejelzések, a hullazsákok száma feltartóztathatatlanul nő: novemberben 136 amerikai katona vesztette életét Irakban. A november 20-ig itt és Afganisztánban elesett 1374 főnek pedig negyven százaléka volt házas. Csekély vigasz, hogy az özvegyeket ma már nemcsak egy rideg hangvételű távirat értesíti, hanem külön szolgálat száll ki a családok otthonába, akik később is segítenek a gyász feldolgozásában. A veterán ügyek igazgatósága egyszeri 12 ezer dolláros segélyt utal, az özvegyi nyugdíj havonta 967 dollár, amit árvánként 241 dollár egészít ki.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
