Haderőreform és propaganda

November 3-án Magyarországon leszerelt az utolsó sorkatona. Ezzel lezárult egy korszak a Magyar Honvédség életében, és az önkéntes haderő kialakításával új időszámítás kezdődött. De vajon milyen jövőkép húzódik meg a száraz tények és a kormány sikerpropagandája mögött? Valóban ütőképesebb, hatékonyabb hadserege lesz-e az országnak, és – ami a legfontosabb – csakugyan növekedik-e ezáltal a Magyar Köztársaság biztonsága, mint ahogy azt a kormány ígéri?
Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy mit is értünk biztonságon. Alapvetően a veszélyeztetettség (és a közhiedelemmel ellentétben nem kizárólag a háborúskodás) hiányát, vagyis egy olyan nyugalmi állapotot, amelyért egy adott közösség hajlandó akár komoly áldozatokat is hozni. Minél nagyobb a veszélyérzet, annál nagyobb személyes vagy anyagi áldozatra van szükség az adott közösség tagjainak részéről.
Ahhoz, hogy egy ország alapvető biztonsága veszélyeztetése nélkül áttérhessen az önkéntes haderőre, mindenekelőtt jelentős anyagi áldozatvállalásra van szükség, vagyis pénzre, pénzre és még több pénzre. Ez esetben nem működik a népszerű reklámszlogen, vagyis hogy kis befektetéssel nagy hozamot érjünk el. Ismerve hazánk jelenlegi gazdasági helyzetét és az ország teherbíró képességét, bátran kijelenthetjük, hogy a kormány által megvalósított önkéntes haderő nem tud megfelelni a társadalom által elvárt azon alapvető követelménynek, hogy garantálja az ország biztonságát. Nézzük meg, hogy miért.
A kormány úgy szüntette meg a sorkatonai szolgálatot, hogy az önkéntes haderő kialakításának anyagi, tárgyi, infrastrukturális feltételeit nem teremtette meg. Számára lényegesen fontosabb volt, hogy a sorkatonai szolgálat rémétől szabaduló fiatalok esetleges szavazatait 2006-ban megszerezze, mint az, hogy az előző kormányzati ciklusban a szocialisták által is elfogadott menetrend szerint egy egészséges folyamat részeként, vállalható anyagi tehertétel mellett, középtávon (8-10 év alatt) szűnjön meg a sorkatonai szolgálat. Ezzel az elhamarkodott és felelőtlen döntéssel a kormány beláthatatlan károkat okozott a honvédelemnek, illetve a Magyar Honvédségnek.
A kormány nemhogy növelte volna az önkéntes haderő kialakítására szánt költségvetési keretet, hanem már az átállás évében tízmilliárdokat vont el a honvédelmi tárcától, a következő években pedig még kevesebbet szán az egyébként a sorozottnál számottevően költségesebb önkéntes haderőre. Ezzel felrúgta a saját maga által kialakított tízéves fejlesztési tervet, csak rendkívül korlátozott mértékben hajtja végre a szükséges fejlesztéseket, illetve a védelmi képességet veszélyeztető módon limitálja a legénységi állomány létszámát azért, hogy a szűkre szabott keretek közé be tudja tuszkolni a szárnyaszegett haderőt.
A kormány nem teljesíti a NATO részére tett azon ígéretét, hogy a NATO-átlaghoz, vagyis a mindenkori GDP két százalékához közelíti a védelmi költségvetést, sőt egyre távolabb kerülünk a megígért összegtől. Emiatt okkal megkérdőjeleződik hazánk szavahihetősége, ami áttételesen a külpolitika más területein is éreztetni fogja hatását. A NATO ugyanis egyenjogú országok védelmi közössége, amely abban érdekelt, hogy a tagországok külön-külön is erős védelmi képességgel rendelkezzenek. A felelőtlenül ígérgető, majd a vállalásait nem teljesítő ország kieső képességeit a többi szövetségesnek kell így vagy úgy pótolnia (hasonlóan egy társasház közös költséget nem fizető lakója esetében, amikor is vagy a lakók által tervezett fejlesztés marad el, vagy mindenki arányosan többet kénytelen fizetni).
A kormány az önkéntes haderőre történő áttéréssel párhuzamosan zajló haderőreform oltárán lényegében feláldozta az ország önvédelmi képességét, és a Magyar Honvédséget szinte kizárólag a külföldi missziók feladatainak teljesítése érdekében alakította át. Áldásos ténykedésével két év alatt sikerült elérnie, hogy a minimális szint alá csökkenjen az ország védelme érdekében szükséges hagyományos fegyvernemi alakulatok száma, mely folyamatnak áldozatául esett a nagy hagyományokra visszatekintő tüzér- és harckocsizó- kultúra. A költségvetési megszorítások miatt alig marad pénz a megmaradó alakulatok kiképzési feladatainak végrehajtására, ami végső soron a honvédség hadrafoghatóságát is veszélybe sodorja.
A honvédelmi politika irányítói által gerjesztett állandó bizonytalanság következtében a honvédség személyi állományának hangulata a mélypontra süllyedt. A haderő gerincét képező hivatásos állomány kiábrándult, egyik része a szolgálati idejét számolgatja, hogy a lehető legkedvezőbb körülmények között nyugdíjba mehessen, és ezáltal szabaduljon az állandósuló bizonytalanságtól, a másik része pedig próbálja túlélni a vészterhes időket, és reménykedik, hogy a dolgok a jelenleginél már csak jobban mehetnek. Természetesen ezt az állapotot a szerződéses állomány is megsínyli, amelynek következménye a nagymértékű fluktuáció. Az önkéntes haderő lényege abban van ugyanis, hogy egy kiképzett szerződéses katona legalább 4-5 évet szolgáljon a hadsereg kötelékében, mert csak így biztosított a felkészítésére fordított költség megtérülése, illetve ez jelentheti az alapját a haderő sokszor hangoztatott professzionális jellegének. Ezzel szemben a gyakorlat azt mutatja, hogy egy ma szolgálatot vállaló szerződéses katona ennek az időnek csak a töredékét tölti el a hadseregben, súlyos anyagi és erkölcsi károkat okozva ezzel a Magyar Honvédségnek.
A kormány egységteremtés helyett megosztja a magyar társadalmat. A honvédelem ugyanis kétségtelenül össznemzeti ügy, ahol a politikai erők közötti konszenzus megteremtése létfontosságú feladat. A sebtében összeállított és a szakmai konszenzusra törekvő egyeztetés nélkül a parlamentre erőltetett honvédelmi törvény beterjesztésénél a kormányt az a cél vezérelte, hogy a biztos elutasítás után az ellenzékre háríthassa elszenvedett kudarcát. Így felvetődik a kérdés: vajon a kormány valóban érdekelt-e a sorkatonai szolgálat végleges megszüntetésében, vagy ismét a kormánypártok közötti alkudozás és időhúzás újabb állomásának lehetünk tanúi propagandaelemekkel körítve?
A tények azt mutatják, hogy a sorkatonai szolgálat megszüntetése semmi mást nem szolgált, mint hogy a más területeken eredménytelen kormány regnálása alatt népszerű sikertörténetet is fel tudjon mutatni. Az elhibázott kormányzati döntések sorozata mára oda vezetett, hogy a honvédség a működőképességének határán inog, ami kihat az ország külpolitikai megítélésére, hazánk biztonságára is. Érdemes lenne végre Magyarországon is másként gondolkodni a biztonságról, és tanulni mindazoktól, akik nálunk jóval régebben gyakorolják a demokráciát. Végül jó lenne, ha a kormány észrevenné, hogy sokan aggódnak az országban a Magyar Honvédség és a honvédelem jövőjéért. Jó lenne, ha felhagyna a sikerpropagandával, és közös biztonságunk érdekében felelősen újragondolná honvédelmi politikáját.

A szerző ny. dandártábornok, szociológus