Réda sziklás oldalába vájt kacskaringós út Korond mellől indul a Firtos és a Fiasmál közti nyeregnek. Ahogy kapaszkodunk fel a hegyre, jelentősen megváltozik a klíma: az első háznál már hóban kaparnak a kerekek, és lényegesen hidegebb van. A gyönyörű fekvésű, nagy múltú falu a nyolcvanas évek végén a világ figyelmének középpontjába került, mert csaknem áldozatául esett Ceausescu faluromboló politikájának. Hanyatlása azonban évtizedekkel előbb megkezdődött: mivel munkahely alig akadt a faluban, lakói tömegesen kezdtek elvándorolni a hatvanas–hetvenes években az ország nagy ipari központjaiba. Az elköltözés olyan mértékű volt, hogy például Temesváron külön utcát alapítottak az innen elszármazottak, és hivatalosan is Atyha utcának hívták a város ezen részét. A település erős kötődéssel bocsátotta útjukra az embereket: a hajdani szomszédok a távolban is egymás mellé építkeztek, tartották a komaságot-sógorságot, és ha valaki mondjuk román vagy szerb lányt vett el feleségül, azt csakhamar úgy „elmagyarosították”, hogy nyugodtan haza lehetett vinni Atyhába, az otthoniak nem vették észre, hogy idegen. Az 1992-es népszámlálás már csak háromszáznegyvenkét embert talált a faluban (a hatvanas években még ezerhétszázan laktak itt), közülük kettő vallotta magát románnak. Igen érdekes a település eredetmondája is: a legenda szerint Korond környékének egyetlen ura, aki a Firtos várában lakott, fiaival körülsétálta hatalmas birtokát, hogy azon megosztozzanak. Először a legidősebb választhatott, s ő szerényen szólt: „Koromhoz képest kérek birtokot!” Ő alapította meg Korondot, amely ma a Sóvidék egyik legnagyobb és kétségkívül leggazdagabb települése. A második fiú sem követelődzött: „Adj, ha akarsz” – mondta édesapjának, s övé lett Atyha. A harmadik gyermeknek az apa választott: „E tiéd legyen” – s a határra mutatott, ahol Etéd keletkezett. „Én is szólok ma” – súgta a türelmetlen negyedik, s felépíthette Szolokma falut. Ötödik fiához így szólt az apa: „E kis mód talán megfelel neked” – ott lett Küsmöd. A legkisebb gyermeknek a vár alja jutott, amelyet ő Firtosváraljának nevezett el. „Ott én lakom, ahol a mart honos” – mutatott a helyre az apa, s megalapította Énlakát a szomszédos Firtosmartonossal együtt.
A faluban sok a romos ház, láthatóan régen elköltöztek vagy meghaltak a volt tulajdonosok. A még lakott házak többségén parabolaantenna néz az égre a tornác fölött; érdekes látvány a faragott székely kapuk fölött. Már alig van fiatal a faluban, mégis működik az óvoda. Az ellentmondásra egy kacsintás után adják meg az emberek a választ: hogy ne zárjon be az intézmény, a távolra származottak a tanévkezdés idején egy-két hétre hazaküldik a gyerekeket a nagyszülőkhöz, hogy meglegyen a csoport indításához szükséges létszám. Egy kutató 2000 augusztusától folyamatosan vizsgálja az egykor kilenc falu központjaként virágzó települést. Biró Zoltán tanulmányában így fogalmaz: a folyamatos elvándorlás ellenére a lokális identitás – atyhainak lenni, a faluhoz tartozni – a temesvári diaszpórába és a különböző városokba való költözés után nem semmisült meg. A lokális identitás fenntartása ösztönszerű kényszer egy szétszóródott közösség számára. Atyha esetében az „identitásmegtartás” évente többszöri, hosszabb-rövidebb visszaköltözésben nyilvánult-nyilvánul meg. Az általános turisztikai célokkal, cselekedetekkel ellentétben Atyha esete speciális. Vannak hasonlóságok a szokásos turisztikai jelenségekkel: a turisták – jelen esetben a hazajárók közössége – kiszakadnak életkörnyezetükből, mindennapi életterüket felcserélik, bizonyos idő elteltével élményekkel, emlékekkel megrakodva visszatérnek kiindulási helyükre. A visszajárók elsődleges célja nem a kirándulás, a kikapcsolódás, ahogy azt más esetekben tapasztalhatjuk, hanem egy erőszakkal szétszakított közösséghez való visszatérés. További fontos eltérés, hogy a hazalátogatók jól ismerik az otthoniakat, gyakran rokoni szálak fűzik egymáshoz a jelen pillanatban fizikailag elhatárolt embereket. Jogosan merül fel a kérdés: ezek az emberek hazamennek, vagy látogatóba érkeznek az atyhaiakhoz?
A helyi közbirtokosság vezetője, Nagy Dénes invitál szívélyesen az otthonába, ahol kötelező módon meg kell kóstolni a messze földön híres atyhai szilvapálinkát. A második pohár után óhatatlanul szomorú dolgokról kezdünk beszélni, mert az idén is tizenhárom atyhait kísértek ki a falu fölötti temetőbe, miközben egy gyermek sem született. Megjelentek a magyarországi házvásárlók is: egy család pár százezer forintért jó állapotban levő kúriát vásárolt magának a nyaraláshoz. Munkahely nincs a faluban, nemrég a legutolsó kenyéradó, a fűrésztelep is megszűnt. Az idén különösen nagy a bánat, mert második éve rossz a szilvatermés, és a medvék, vaddisznók tönkretették a zabot is. Nincs ára a tejnek és a húsnak sem, egyre nehezebb a megélhetés. Nagy Dénes úgy fogalmaz: ha a tehéntartással is leállnak, akkor mindenki kezébe veheti a vándorbotot.
– Évente kétszer igazi falu a falu – mondja –: nyáron Mária Magdolna napjára hazajön mindenki a búcsúra, karácsonykor pedig megjönnek a gyerekek és az unokák Temesvárról, Magyarból vagy Ausztriából.
Ezért a két napért éri meg élni. A jobb sorsra érdemes település az emlékeiből él. Meghalt Kerestély Gyula bácsi is, a népi költő, akinek verseit az anyaországban is kiadták. Nem él Vinceffy Ilonka néni sem, akinek varrottasai Budapestet is megjárták. Festőművész fia, ifj. Vinceffy László messzire költözött. Évek óta nem jár autóbusz ide, az emberek gyalog vagy személyautóval jutnak le Korondra, ha ügyes-bajos dolgaikat kell intézniük a községházán. A kis boltban csak a legszükségesebbet veszik meg az emberek, mert pénzből van a legkevesebb: a hús, a zsír, a liszt és a zöldség kikerül a háztájiból. Itt még többnyire az otthoni kemencében sül a kenyér, de mivel négy–öt órai kemény munka a dagasztástól a kemence hevítésén át a sütésig, az öregek egyre inkább kénytelenek a boltból megvenni a mindennapit.
Karácsony előtt azért egy kicsit minden másképp van. December elején elkezdődik a disznóvágások ideje, hajnalonta hallani a faluban az állatok visítását. Az egész évben hizlalt malac levágása nagy esemény, hiszen gyakorta tizenöt–húsz férfi is összejön a vágás-perzselés körüli teendők végzésére. Ennyi emberre természetesen nem volna szükség, de a társaság a lényeg – fogy a szilvapálinka, nagyokat mondanak egymásnak, és nyugtatják a lesipecsenyére váró asszonynépet. Ilyenkor régi történeteket mesélnek hajdani disznóvágásokról: egyszer például annyira bepálinkáztak a fogók, hogy nem vették észre, még él a disznó, amikor elkezdték perzselni. A tűztől váratlanul magához tért állat aztán berohant a nyitott ajtajú csűrbe, és felgyújtotta a szénát.
Az ünnep közeledtével a kemencék veszik át a főszerepet. Diós és mákos kalács készül, a türelmesebbek a „hajtogatós és csapkodós” süteményt, a hájas rétest is elkészítik. Szenteste általában töltött káposzta kerül az asztalra, és nem hiányozhat a disznóvágáskor készült gömböc sem, benne az állat belsőségeivel. A családi vacsora után mindenkinek illik elmenni az éjféli misére.
Sötétedés előtt lefelé indulunk Atyháról, nem akarunk kockáztatni a havas szerpentinen. A parajdi kocsma kistermében többnyire nyugdíjasok kortyolgatják az olcsó likőrt, amely alig erősebb a bornál.
– Mi már nem bírjuk a szilvapálinkát – mondják, és óhatatlanul az anyaországi népszavazásra terelődik a szó. Többen elkeseredésüknek adnak hangot, de akad olyan is, aki magyarázattal szolgál az eredményre:
– A faluban is előfordult, hogy az örökösök összevesztek az ősi jusson – mondja. – A nagyobb testvér kitudta a vagyonból a kisebbet, és még ő haragudott meg az öccsére. Biztosan azért, mert mérgesen nem kellett odafigyelnie a lelkiismeretére. Kibírjuk ezt is – legyint az idős székely –, csak az a fontos, hogy havazzon, mert hó nélkül nem ünnep az ünnep.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
