Hobbigyermekek

Régóta tudom, hogy Fekete Gyula írónk, jövőnkért vitázó közéleti vezetőnk nagyobb lélegzetű összefoglaló művet kíván az olvasók elé tenni. Már bizonyos legenda is kerekedett, hiszen egyesek ötezer oldalról beszélnek, én mindössze annyit tudok, hogy hatvan év naplójegyzeteit rendezte sajtó alá, és úgy készül, hogy hamarosan közölhesse.
Hatvan esztendő, két emberöltő.
Írói áttekintés olyan hatvan évről, amely az egész nemzet életét oly sokszor felzaklatta kiszámíthatatlan történéseivel. Ilyen korszakot végigkísérni hiteles feljegyzések, írói véleményformálások sorával izgalmas olvasmány lesz mindenki számára. Ez bátorított, hogy bepillantási lehetőségért kopogtassak, s annak alapján szólhassak nem a jól értesültek bizalmaskodásával, hanem az őszintén kíváncsiak örömével. Jelentkeztem annak rendje-módja szerint, és e látogatásból rendhagyó interjú született: inkább csak lejegyeztem, amit Fekete Gyula érdemesnek tartott megosztani a nagyközönséggel.
Íme.

Naplóm a történelemnek – ez lesz a címe; hatvan éven át írott feljegyzéseimet, vádirataimat gyűjtöttem össze a közélet gondjairól, vitáiról, eseményeiről, börtönről, bíróságról, államvédelmi jelentésekről, bajvívásokról, ütközetekről a politika s némely tudomány eminenseivel. Igen erős szelektálás után is több négyezer oldalnál. Tömérdek gond, baj, tennivaló, szapora kudarc, ritka eredmény. Javasolom, ne merüljünk el benne, beszéljünk inkább csak egyvalamiről. A legfontosabbról: létezés, fennmaradás, jövő – nem ismerek fontosabb ügyet ennél.
Úgy negyven évvel ezelőtt, a hatvanas évek közepén az Élet és Irodalomban először tettem fel a kérdést egy írásom címében: Ki viselje az utódnevelés költségeit? Ilyen és hasonló fogalmazással azóta több száz vitacikkben, előadásban tettem fel a kérdést a közgazdaság-tudomány, a demográfia, a szociológia rangos képviselőinek, de soha nem kaptam érvényes választ, sem cáfolatot arra a cikkre.
Negyven év óta várom hiába a választ vagy a cáfolatot.
Utolsó éveimet morzsolgatom, szeretnék azzal a jó lelkiismerettel elpihenni, hogy nem volt hiábavaló a kérdezősködés. Időközben iszonyúan megromlott népesedési helyzetünk, gyorsult a népesség fogyása, szorongatják a társadalmat az elvénülés következményei. Az elöregedő társadalom szövetét behálózzák az életellenes szövődmények, s beavatkozás nélkül – az életösztön fellobbanásai ellenére – végpusztulásba süllyed. Éspedig annál hamarabb, minél tisztább demokráciában – azaz egyre inkább gerontokráciában – érvényesülnek a halódó társadalom érdekviszonyai.
A pusztulás okainak a felvázolását ma is kezdhetném úgy, mint negyven évvel ezelőtt: Adam Smith, a közgazdaság-tudomány klasszikusa az ezerhétszázas években kifejtette – később Malthus, Ricardo is –, hogy a munkabérnek fedeznie kell a munkaerő napi és távlati újratermelésének költségeit a kor színvonalán. Tehát nemcsak a munkást illeti a munkabér, hanem a családját, feleségét, gyermekeit is. Ezt a tételt elméletben azóta sem cáfolta meg senki, de a gyakorlat hamar rácáfolt: bárki magára költhette munkabérének azt a részét is, amely a feleségét, gyermekeit illette volna meg – kivált, ha nem is volt családja –, így akár másokénak a háromszorosára emelhette életszínvonalát.
Bő kétszáz év telt el azóta. S hogy mennyire elsikkadt közben a munkabérből a családot, a gyermekeket illető hányad, arra felhoztam példának egy pályatársam háborgásait:
„Nem mindenki óhajtja a családban a gyereket… Vannak olyan beállítottságú emberek is, akiknek nem a gyerek jelent örömet… Szólamokat pufogtatni persze lehet, de az igazság mégiscsak az: civilizált társadalomban, ahol az ember már nincs vak ösztöneinek és a természet törvényeinek alárendelve, az egyén szempontjából a gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében – merjük kimondani – hobbi (tehát magánügy), mint teszem azt a bélyeggyűjtés, a kutyatartás stb… Ha pedig hobbi – és nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az –, ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia! A gyerek tehát öncélú kedvtelés, amelyben manapság a közösség szempontja semmiféle szerepet nem játszik… A nemzet pedig nem fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk, mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbijuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot és kutyaólat.”
Pályatársam munkabérében tehát már nem volt helye a családfenntartás, a gyermeknevelés költségeinek, legfeljebb hobbiból „finanszírozta” a családot, a gyereket. Vallott felfogása szerint, amely felfogás kétségkívül a korabeli uralkodó szemléletet tükrözte. Bár nem ellentmondások nélkül. Mert voltak – jelenleg is vannak – olyan érvényes jogszabályaink, amelyek szerint a munkabér igenis tartalmazza a gyermeknevelés költségeit, amely tehát nem a munkást illeti, hanem a családját, gyermekeit (lásd: gyermektartás). Ugyanakkor voltak – jelenleg is vannak – olyan érvényes jogszabályaink, amelyek szerint a munkabér igenis teljes egészében a munkást illeti, kivált a két keresőre épülő családban (lásd: adótörvény). Viszont a családi pótlék, a gyermekintézmények rendszerének kiindulópontja az, hogy mivel az előbbi kettő nem fedi a valóságot (ki viselje az utódnevelés költségeit? – tudja a fene), szükség van az elméleti megalapozást ugyan nélkülöző, de hasznos – reálpolitikára.
„Kezemben a politikai gazdaságtan egyik friss kiadású egyetemi tankönyve – írtam akkor. – Mind a három – egymást kizáró – föltevésre találok benne példát, magyarázatot, érveket s ellenérveket is.”
Mindez mit sem változott negyven év óta. S a kutyatartás, bélyeggyűjtés sarzsijával megtisztelt gyerekhobbi-szemlélet is maradt. Nemrég Seres László cikkében ilyeneket olvastam: „… a házasság és a gyermekvállalás még véletlenül sem közügy, hanem a férfi és a nő abszolút magánügye (ahogy a meleg párok gyerekadoptációja is az kéne hogy legyen).” Akik pedig több gyereket vállaltak, „az én pénzemre ne számítsanak!” „Az talán nem elvárható… hogy az én közpénzemen támogatják más emberek főállású anyaságát.” A Harrach-minisztérium „úgynevezett nemzeti családpolitikai koncepciót” dolgozott ki, s „magának a dolgozat megszületésének a ténye felháborító”. „Nehéz elképzelni olyan állami »népesedéspolitikát«, amely ne tartalmazna pozitív vagy negatív diszkriminációt – márpedig mindkettő súlyosan sérti a neutrális államról alkotott »szabadságpárti« elképzeléseit.”
Rövidre zárva: világméretű elmezavar támadt kétszáz év alatt a munkabérnek ebből az elidegenedéséből. A gyermeknevelés költségfedezete, amelyet a közgazdaság-tudomány klasszikusai még a jövedelemelosztás legfontosabb rovatába építettek be, nyomtalanul elsikkadt a jövedelemelosztásból. Hazug címszavakkal – „segély”, „juttatás”, „támogatás”, „pótlék” – száműzték a szociálpolitika egyik alrovatába: a „ha jut rá pénz” tartománya ez, s a hajléktalanok, elesettek, gondozottak, nyomorgók közé sorolták be a többgyermekes családokat is. A „hivatal” ugyan kétségkívül hobbinak tartja a gyermeket – „aki vállalta, tartsa is el!” –, de hasznos hobbinak, méltónak a kedvezményre, támogatásra.
Első számú közügyünket, a létezés, megmaradás ügyét a szociálpolitikára testálni annyi, mintha a parasztember a vetőmagot abból az ocsúból, abból a szemetes maradékból vételezné, amelyet a család élelmezése, ruházkodása, adózása, sürgető beruházásai, jóleső szórakozásai után még a hombár fenekéről összesöpör.
S ez az elmezavar világméretű. Ha nem tisztul, rövidesen kilépnek az emberi történelemből a civilizáltnak nevezett népek, országok – Európáról ezt mondta ki legutóbb Brüsszelben egy nemzetközi demográfiai értekezlet.
Természetes következménye ez annak, hogy elsikkadt a jövedelemelosztásból a talán legfontosabb tétel: „a jövő beruházása”. Theodore W. Schultz Nobel-díjas amerikai közgazdász, a „human capital” – az emberi tőke – tudós kutatója nevezi így a jövő nemzedékek szülését, fölnevelését, oktatását a kor színvonalán. Különben a marxista gazdaságtan jövedelemelosztásában is helye volt Leninig a munkaerő nevelési költségeinek, de a sztálini „politikai gazdaságtan” kirostálta a bérelméletből és a jövedelemelosztásból is. Viszont a polgári közgazdaság-tudomány sem jeleskedik a válasszal erre a kérdésre: milyen tehermegosztással teremtse elő a társadalom „a munkaerő előállításának” költségfedezetét? Pedig hatalmas összeg ez, Schultz számításai szerint a nemzeti jövedelemnek mintegy harminc százalékát kötné le – ha szerepelne egyáltalán a költségvetésben. De „a munkaerő előállításának” költségtétele nemcsak jövedelemelosztásunkból, hanem általában a számvetéseinkből is hiányzik. Voltaképp a munkaerőt ingyen kapják a munkahelyek, csak a használatáért kell majd fizetniük anynyit, amennyit. Mintha a gépkocsit is ingyen osztanák a gyárak a jelentkezőknek, a használóját csak az üzemeltetés költségei terhelnék! Természetesen a gyermekes családok viselik a jövő beruházásainak ezt a terhét, az egész társadalom egyetemes létalapját, a kontinuitás, a társadalmi folyamatosság elemi feltételét. A legnagyobb súlylyal azokat a családokat nyomasztja, amelyek mások helyett is nevelik az utódokat. A képtelenül igazságtalan tehermegosztás az azonos munkát végzők jövedelmében, életszínvonalában két-, három-, négyszeres különbségeket hoz létre, és ez csupán az anyagiak megoszlását jellemzi. Életellenes megoszlását – ez a születési statisztikából világosan kiolvasható.
Hatásában olykor ennél is erősebb motívum a kor uralkodó értékrendje, amelynek csúcsán a civilizált világ széltében-hosszában a jólét mellé szorosan felzárkózik a kötöttségektől mentes kényelem, a szemléleti korlátoktól mentes élvezkedés, a messze ragyogó karrier vágya, csupa olyan igény, amely már egyetlen gyermek születésének, „vállalásának” is ellentmond.
A kórosan életellenes jelenségek közé kell sorolnom azt a világméretű elmezavart is, amely az első számú közügyet, a társadalom létét, fennmaradását olyan tévhitek, hamis elméletek, vérforralóan igazságtalan népesedéspolitikai, jövedelemelosztási, tehermegosztási – hátrányosan megkülönböztető – gyakorlat alá rendeli, amely az évtizedek során pusztító, gyilkos érdekviszonyokat alakított ki a népesedésben. Ezek az érdekviszonyok s a belőlük sarjadó élősdi szemlélet szervezte napjaink vészesen növekvő táborát, az „akaratlagos gyermektelenség” parazitáit, akik életprogramjukká fogadták az élősködést a társadalmon, s arányukat egyik hetilapunk már 20 százalékra becsüli.
Magánügy! Ez a legszentebb magánügy! Ehhez senkinek semmi köze! – harsogják némely pártok is. Adni minél kevesebbet, lehetőleg semmit a társadalom egészséges működéséhez, elvenni minél többet, lehetőleg mindent, ami elfogyasztható, kiélvezhető. A történelem legocsmányabb élősködői az „akaratlagosok”, hiszen parazita elődeik csak mások javait, tulajdonát, munkájának gyümölcsét sajátították ki, ők viszont a saját utódaik életét fogyasztják jó étvággyal, kannibálmenün élnek.
Az eddigiekben írónk elsősorban a jövő oldaláról elemezte a holnap kérdéseit. De ha egy új világ, társadalom így gondolkodik minderről, milyen békés, kiegyensúlyozott, tartalmas nyugalmat kínál a mindennapi munkából – a termelésből – kimaradóknak? Milyen nyugdíjasellátás vár az öregekre? A kérdésnek ezt az oldalát sem szabad megkerülni.
Az elmezavar terméke világméretekben az az életellenes nyugdíjrendszer is, amely az utódlástól függetlenítve vállalja az öregkori ellátást, eltartást, tehát előbb-utóbb mindenütt becsődöl. Az a közhazugság is, hogy a gyermekes családokat a költségvetésből, tehát mindannyiunk zsebéből pénzbeli juttatásokkal támogatja az állam, holott forgalmi adó, személyi jövedelemadó s egyéb, a családot illető adók, illetékek formájában gyermekeik után többet fizetnek be a közkasszába, mint amennyit kegyosztó pózban családi pótlék, segély, támogatás címén gyerekeik ellátására visszakapnak – s akkor még hol marad „a munkaerő előállításának” költségtérítése? Az elmezavar terméke az az abszurdum, hogy nagy hazánk, Európa csúcsszervében jelentős politikai erők nem is csupán joggá, ami már önmagában is képtelenség volna, de „emberi alapjoggá” szentelik a nyilvánvaló életellenest, a homoszexualitást, az egyneműek házasságát, az örökbefogadásra alkalmazható ifjúságrontás „jogával” együtt. Az elmezavar terméke a női „szuverén joggá” kikiáltott hét–nyolc millió gyilkosság: a nyilvántartott és a nyilvántartásban nem szereplő, tehát csak becsült művi vetélés. Az elmezavar terméke volt az a politika, amelyben az egypártrendszer a jövő megrabolásával enyhítette a jelen gondjait, valóságos agitációs hadjárattal szorította le a hazai születésszámot a legalacsonyabbra a világon, s tálalta fel a legvidámabb barakknak elfogyasztásra a saját gyermekeit. S az elmezavar ránk telepedő, nemcsak a cselekvést, de a gondolatot is megbénító szmogjának tulajdoníthatjuk, hogy száz választópolgár közül jó, ha egy kerül, aki a választásokon meggondolja, az életre vagy a halálra adja-e a voksát.
A ránk telepedő szmog bénítja még a tisztességre törekvő politikát is: nyilvánvalóan minden napunk a visszafordíthatatlan felé mozdul, minden eltelt nap ront a helyzetünkön, minden lebukó nap közelebb sodor a végpusztuláshoz, de telnek-múlnak a napok, és semmi sem történik a romlás megakadályozása érdekében. Nem tudnának nekem a közéletben ennél fontosabb ügyet-gondot mondani, mégis csak múlik az idő, telnek a hónapok, telnek az évek, már az évtizedek is, a politika gondterhelten megvonja a vállát, de érdemben nem történik semmi.
Negyvennyolc év óta tart demográfiai apályunk, azóta nem elég a születésszám a népesség szinten tartásához. A pusztulás növekvő iramát ez idő alatt nem fékezte a politika – talán a gyermekgondozási segély volt az egyetlen kivétel –, és kísérletet sem tett a fogyás, az elöregedés megállítására, visszafordítására, sőt a Bokros-éra családokra célzott csapásaival – nézzük csak a születésszám hároméves zuhanását! – szinte eljutott a népirtás elévülhetetlen bűntettéig. Sok minden történt ebben a negyvennyolc esztendőben, de bármilyen időbeni távlatba tekintünk, e korszelet magyar politikájának a jellemzője az első helyen ez a történelmi bűn marad.
Tisztában vagyunk a leírtak igazságával és fenyegetésével. Mégis mi emelhetne gátat ez elé a nemkívánatos holnap elé?
Ma is volna még esély a fogyás iramának fékezésére, a pusztulás megállítására, nyolc–tíz éves távlatban akár a megfordítására is, ha volna hozzá akarat. De fél évszázad alatt addig sem jutott el a hazai politika, hogy elszánja magát legalább a népesedés problémakörét befelhőző elmezavar földerítésére, tisztázására.
A közteherviselés kiáltó, tisztes nagycsaládokat letaglózó igazságtalanságait jórészt helyreigazíthatná a családi adórendszer bevezetése – Franciaország megadja rá a példát.
A gyermeknevelés terheiért, ha késve is, de kárpótolná a szülőket az a javaslat, amelyet Baranyi Károly dolgozott ki: részesednének gyermekeik személyi jövedelemadójából. Így a gyermekek nevelése beépülne az ösztönző érdekviszonyokba – voltaképp a jövedelemelosztásba –, s egyben a mai formájában életellenes nyugdíjrendszert is összekötné az utódlással.
Egyébként, ha léteznek alanyi jogok, alanyi felelősségnek is lennie kell: aki nem nevel saját utódot, vállalja legalább egy gyermek nevelésének a költségeit.
Az ilyen és hasonló intézkedések évek alatt lefékeznék, s előbb-utóbb megállítanák a fogyást, de hogy ilyen intézkedések megszülethessenek, ahhoz előbb el kell takarítanunk az elmezavar pusztulásunk valódi okait befelhőző szmogját. Ismervén a terepet, hozzá kell fűznöm: a ködösítő bacilusgazdákkal együtt.
Miért és hogyan nőtt ekkora teherré a népesedés ijesztő ügye? Hogy nem lett össztársadalmi vita tárgya, ha úgy tetszik, hogyhogy nem került a nemzet színe elé ez az igazi probléma, amelyre majd úgy tekint mindenki, mintha most hallaná először?
Előrejelzéseimet vitapartnereimmel, az Akadémia, a Népességtudományi Intézet, a Központi Statisztikai Hivatal, a politika, a szociológia reprezentánsaival szemben is igazolta az idő. Bár ne igazolta volna! Most is jó volna, ha nem kellene kételkednem abban, hogy a civilizáltnak nevezett, elvénülő népek – köztük a magyarság is – képesek olyan közösségi erőfeszítésre, amellyel fékezhetik, megállíthatják a pusztulás, az elöregedés iramát. Mert ha nem állítják meg – tisztességgel nem tudok más előrejelzést mondani –, belátható időn belül sorra elpusztulnak, kilépnek a történelemből. Sajnos a magyarsággal az élükön.
Erre voltaképp már el is kezdődött a készülődés: ENSZ-beli számítások szerint az eltorzult korszerkezet helyreigazítására Európának 160 millió jövevényt kellene befogadnia. Magyarországnak hazai számítások szerint először egymillió-nyolcszázezret, aztán évente mintegy ötvenezret. E bejelentés után két nappal a nemzetpusztításban mindig elöl járó, készséggel kártékonykodó Magyar Hírlap már ilyen címmel közli cikkét: Telepítsünk vagy gyűlöljünk? Máris forgalomban az új titokszó: idegengyűlölő! Értsd: aki ellenezni merné egymillió-nyolcszázezer idegen betelepítését hazánkba, végképp lelepleződne: ő olyan szélsőségesen nacionalista, soviniszta, fasiszta, rasszista, idegengyűlölő, hogy magyarnak szeretné megtartani ezt a megszabdalt, vakarék országot!
Nyerésre áll a globális pénztőkének az emberi tőke bedarálásáért indított háborúja: saját utódot nevelni tiszta ráfizetés, költséges, időigényes vállalkozás, miközben a szegény országokban fölnevelt, taníttatott munkaerő ingyen, azonnal és bármilyen mennyiségben kapható. Idegengyűlölő, aki ezt ellenzi! – zúgja a globalizáció győzelmes pénztőkéje mögött álló tekintélyes „baloldali” kórus.
Az elöregedő népességű, civilizáltnak nevezett országok utolsó menedéke, kapaszkodója ez a jó öreg, sokszor kipróbált kizsákmányolási forma. Valahol megszületik a gyerek, fölnevelik, annyira-amennyire oktatásban is részesül, a beruházás tehát megtörtént, létrejött a „munkaerő”. Átszippantja a faluból a város, Afrikából, Ázsiából Európa, minden földrészről Amerika, szegény országból a gazdag ország, túlszaporodóból a fogyatkozó lélekszámú. Valakik tehát fölnevelték, időt, fáradságot, anyagiakat áldoztak rá, de a fölnevelők munkájának gyümölcsét mások élvezik, élete munkájával s utódaival új hazáját ajándékozza meg.
Ez volna hát Európa jövője 160 millió jövevénnyel: etnikai aknamező?!
Egyebekben is nehéz elképzelnem a békességet hosszabb távon. Alig valószínű, hogy az őslakosok vénülő, fogyatkozó, széteső társadalma sokáig élvezhetné kizsákmányolása hozadékaként a más nyelvű, kultúrájú, hitű, öntudatú 160 millió fiatal, életerős idegent.
Ez a kizsákmányolás nagyságrendekkel túltesz a Marx által az értéktöbblet kizsákmányolásának nevezett rátán, amely megrengette a világot, és százmilliókat vezérelt – szimbolikusan legalábbis – a barikádra. Erre a százszor akkora kizsákmányolásra, amelynek épp baloldaliak az elkötelezett hívei, senki sem figyel. Egyelőre.
Gondolom, elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor következhet a lelki összeomlásom, mert úgy érzem, hogy szinte semmit nem mondtam el abból, amit kéttucatnyi könyvben, néhány száz cikkben, tanulmányban, ezernyi előadásban sem tudtam még elmondani.
Azért még valamit. A HVG-ben olvastam, hogy parlamentünk nagyobbik fele szintén magánügynek tekinti, van-e gyerek vagy nincs, mint ahogy magánügynek tartja az „akaratlagosok” élősdi életprogramját is. Nemrég Szilágysomlyón beszéltem erről, idézem egy részletét:
„Magánügy, hogy élünk vagy meghalunk, megmaradunk vagy kiveszünk a világból?
Elgondolom, hány millió éves lehet a mellemben ez a szívdobogás, amelyet elődeim beláthatatlan sora adott tovább egymásnak, szülők a gyermekeiknek; ezer és százezer éveken át ez a soha, egyetlen percre meg nem szakított szívdobogás, amely most engem éltet. Elgondolom, mennyi harc, mennyi szenvedés, mennyi véráldozat őrizte meg ezt a szívdobogást százezer és millió éveken keresztül arra, hogy Magyarországon egy borsodi faluban egy nő meg egy férfi ezt az örökségét nekem adhassa tovább.
Valóban magánügy, hogy továbbadom-e én is több millió éves örökségemet, vagy magamban fojtom el, akaratlagosan örökre megszakítom, jóvátehetetlenül? Valóban magánügy volna ez a – szinte-szinte tömeggyilkosság? Amellyel elődeim beláthatatlan sorát és lehetséges utódaim beláthatatlan sorát veszteném el magamban?
A jogrend természetesen magánügyként kezeli, parlamentünk többsége is. Az utód megtagadása nem büntetendő cselekmény, még a legszigorúbb minősítésben sem büntetőjogi, hanem erkölcsi kérdés, s ez így van jól. Ám ha számításba veszem, hogy a társadalom kontinuitása, folyamatossága, az élet szinten tartása, az egészséges korszerkezet megőrzése a nemzedékek váltásában elsőrendű közérdek, akkor már a logika elbizonytalanodik, hogy valóban magánügynek lehet-e tekinteni, ha valaki nem szolgálja, hanem akaratlagosan sérti ezt az elsőrendű közérdeket. De annak megítélésében már a logika nem bizonytalankodik, hogy magánügynek tekinthetjük-e, ha a társadalom továbbéltetéséért élethosszig nélkülözés jár, az irtogatásáért pedig két-, három-, négyszeres életszínvonal s fejedelmi prémium.”
Világos programja ez a biztos pusztulásnak.
És még egyszer utolsó kívánságaim: tessék nekem végre választ adni arra a negyven évvel ezelőtti kérdésemre! Vagy tessék azokat az állításokat megcáfolni legalább!