Hogyan legyél humoralista (64.)

(AMI AZ ÚJ ÖNÁLLÓ ESTEMBŐL MAJD KIMARAD)
(15 ÉVÜNK ELSZELELT…)

III. világ? háború? – 1991. VI. 28-án jelentettem meg ezt az írásomat, úgy érzem, ezzel kell – a karácsonyi cikkem kivételével – elbúcsúztatnom ezt az évet. A korábbi szerb-átültetés miatt durvul a jövő, mondják még polgárháborúval is fenyegethet. Míg ezen elmélkedem, egy televízióban látott ember mozgóképe nem hagy nyugodni lassan egy hete. Második világháborús romok között egy nagybőgőt vonszol át a várossá nyilvánított hadszíntéren. (Hadszíntérré nyilvánított városrészen.)
Kiégett házak, csupaszon meredő tűzfalak, feltépett úttestek, hullák, tetemek, és a férfi – mint Szarajevó előtt dédanyáink boka alattig érő szoknyáikat a lóvasútmegállón –, nagybőgőjét frivolan a törmelék fölé libbentve, menti, ami még menthető.
(De lehet, hogy csellót.)
Hadirepülők, iszonyat a levegőben, szárazföldön, vizen át, és ez a férfi – lehet, hogy nő –, viszi a csellóját valahonnan valahová.
(Lehet, hogy brácsát.)
Talán egy perce sincs, hogy bombák hullottak, talán most szőnyegbombáznak. Minden pusztult, pusztul körülöttük, de ez az ember és ez a hegedű valahogy megmaradt.
Háború, üszök, reménytelenség, de ez az ember viszi a hangszerét mindenen keresztül. A totális kilátástalanság ellenére az életre valló ösztöne most éppen ezt cselekedteti vele, miközben akár a következő másodpercben – hegedű ide-oda – kimúlhat ez az állatinak mondható élete.
(Cselló.)
De akkor is keresztülviszi!
Küzd és bízva kételkedik.
Magának viszi a bőgőt? másnak menti? Zenész ez a hölgy – férfi –, ez az ő hangszere, vagy az oboája már odapusztult? Műértő-e vagy civil botfülű? – a kérdés, ebben a világháborúban – második –, lényegtelen.
Megmenekült-e végül? játszott rajta a háború alatt? Volt hallgatója? hallgatólagosan realizálta halálával ezt az emberi ésszel felfoghatatlant? – ez már történelem. (Viszont e részletek nélkül nem tanulságos az egész, taníthatatlan.)
Miközben a durvuló jövőn elmélkedem – illetve ellenszerén –, a múltból, a romok között ez a nagybőgőt vonszoló ember – bennem még mindig mozgó képe –, felejthetetlen, nem enged el. (Kalandozni a humor felé.) Frivolan, már-már groteszk fintorral dacol a tényekkel, a romokkal. Azokon állva szinte szájharmonikázik „Valahol Európában”. Törékeny hegedűcskéjét közben meg-meglibbentve a törmelék fölött, menti – nekünk –, ami menthető. Viszi a római színen át a falanszter jelenbe-jövőbe a hegedűt, valahonnan valahova: a túlsó partra. Karinthy cirkuszosa ő, ha megöregedett volna, hegedűkészítést is vállalna, ha lenne még háztető. („Régi szelíd esték”, „Eltört a szilvafa”.) Minden pusztul, pusztult, de ez az ember, aki átviszi a hegedűt a túlsó partra, megmaradt magnak.
(Brácsát.)
Ma már szinte biztos, más nagybőgő is megmaradt a háború alatt. (Cselló.) Nem pusztult el az utolsó oboa sem. (Angolkürt.) Egész zenekarok is összeverődtek – ha kényszerből is – preklasszikus zenére a koncentrációs táborokban. Láttunk játszani másokat is – nemcsak hárfán, citerán –, nemcsak általánosságban, hanem életre-halálra, két félidőn át: a pokolban.
Fölzúgtak időnként a hamuszín egek és a KZ-oratórium, a második világháború után is, emlékeztetőül! Recsk, Gulag, Andrássy út 60, 1957-58-59-60-61-62-63-64… nemzetiségirtás, tömeggyilkosságok (felsorolhatatlan!)
Magyar volt a bőgőt vonszoló? „szakadár szerb”, „méla zsidó”, németajkú?
A romok között, a bombázások közepett, ezt a bőgőt vonszoló embert még mindig nem tudom, most már nem is akarom elfelejteni. Lehet, hogy felöltlik emberünkben: széles e világon már csak egyedül él megint, Ádámként, kosztümben. Kezdheti elölről az egészet, keze között még egy tiltott almával sem, csak ezzel a hegedűvel. (Nagybőgővel.) Miközben kenyeret is kellene követelnie és ingyen circensest.
Viszi az ember a hegedűt, vonót, gyantát (nagybőgőt), vonszolja az írott és íratlan (most már megírt) történelmen át, az át- és vissza-nem rajzolt-térképű földrajzórán. Kezdheti megint elölről az ember felfedezni az angolkürtöt (oboát), előtte élvezni az Édent, halhatatlanságot, majd a bűnt, következtében a halált.
Teljes elveszettségében, reménytelenségében megkapja-kaptuk a megváltást. De ha szeretet nincs bennünk: vihetjük a hegedűt akárhová!
(Gordonka.)