Szilveszterkor az ember a sarkára áll (ha járni tud), számot vet az elszaladt esztendővel, feddőleg néz magára a tükörben, mit hanyagolt el az eltelt évben, meg a redőket is megnézi a szeme alján, amit, azt hiszem, szarkalábnak szoktak mondani, de sokan csak a múló évek tükrének.
Olyan számadásféle ez a nap, te itt állsz, ő meg ott áll, az egyik egy szánalmas vénember, a másik egy csípőre tett kezű, számon kérő alak. A tükröd. Vége az évnek, eggyel öregebbek lettünk, kaptunk sebeket most is, hiányzott a megígért jó, fájt a múlt, bosszantottak a kistafírungozott pökhendi újgazdagok, rossz emlékek szorítottak.
Azért nem kell feladni a folytatást, holnap új év érkezik, abban pedig remény van, várakozás, hogy talán szebb lesz, letűnnek a formatervezett mosolyú milliárdos sztárproletárok a színről, a kuncogó bankárok, a pökhendi médiasztárok. Sekély e kéj? Lehet. Legalábbis alkalminak néz ki a siker, mert a mafla ember vissza-visszatapsolja legnagyobb megrontóját is, az pedig visszajön, képébe nevet az embernek. Ilyenek.
Azért egyszer csak vége lesz, és tényleg csak a sarkunkra tudunk állni, tükörbe nézni. Van remény, hogy a porszívó végre kiszívja a szőnyeg alá telepített mocskot. És akkor jobb lesz. Tisztább.
Most percekre pezsgő, kevés múltidézés, aztán pillantás erre a kétezerötre, amelyben már kevés rutin is kellene – se Ron Werber, se energetikai biztos EU-ember, se sivatagi egyenruhás magyar honvéd…
Jó lenne végre magyarnak lenni ebben a hazában. Olyan tóban, napsugárban fürdő embernek, aki a magáénak tudhatja, ami tényleg az övé. Kéne egy kis kemencepadka, ami a miénk. Proszit!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
