Jeremiás ciszternája

Férfiak mákos ruhában. Jimmy, Attila, Ernő, Tibor, István, Peti, Lajos… Istenes dalokat énekelnek diszkósított hangszeres kísérettel: Add, Uram, értenem, milyen mély szeretet küldött el hozzánk a Földre… Megbékélt már velünk teremtő Istenünk… Nem felejtem el, hol áll a kereszt… Sokszor úgy érzem, összeroskadok… Aztán a bizonyságtételek következnek, elmondják egymásnak, el a közösségnek, a bűn útját járva hogyan találtak rá a keresztényi szeretethez vezető útra. Majd a Bibliából olvasnak fel a szívüket megérintő részleteket, így folyik már évek óta a hét végi napokon a bibliaóra a váci fegyházban. Az udvaron sportmérkőzés, a börtönkönyvtárban kulturális foglalkozás, választhatnának más programot is e kemény arcvonású, súlyos tenyerű emberek, mint az égiek dicséretét, de nekik hitük megvallása – úgy tűnik – minden másnál fontosabb. A fehérgalléros bűnözők világából nézvést tán még ma is különösnek hat ez az adventi börtönáhítat. A fegyőrök és a fegyház parancsnokai rokonszenvvel figyelik az Istent kereső elítélteket, mert jóval kezelhetőbbek, mint a többiek. Nem civakodnak, nem verekszenek, nem káromkodnak, a szent könyveket olvasgatják hétköznapokon is.
A nagy hatalmú katolikus püspök, Migazzi Kristóf által építtetett intézményből a kommunisták tiltották ki a hitéletet. Kápolnáját raktárnak használták, és tűzzel-vassal irtottak minden olyan tevékenységet, amely az elítélteket az isteni törvények közelébe terelhette volna. A rendszerváltozás után egy református lelkész házaspár, a húsz éven át Vácott szolgáló Csuka Tamás és felesége kopogtatott a fegyház kapuján: szeretnének missziós tevékenységet folytatni az elítéltek között. Igent mondtak kérésükre, s ma már több keresztény felekezet képviselője is rendszeresen látogatja a váci fegyintézetet.

Csepp a tengerben

Vágner Mihály elektrikus, nagyfeszültségű berendezések kezelője, öt gyermek édesapja „civilként” szerzett diplomát a hittudományi főiskolán. Fizetség nélküli hitoktató a váci börtönben. Hétvégeken, de hétköznapokon is gyakran megfordul e nehéz falak között, az evangéliumot magyarázza, vallásos tárgyú filmeket vetít, személyre szóló lelki gondozást végez. Amikor azt kérdem tőle, mi motiválja e könnyűnek nem mondható vállalását, egyszerűen válaszol:
– Mert hívást kaptam. Számomra csak az volt a kérdés, miért éppen én. A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Tudtam, a börtönökbe lelkileg sérült emberek kerülnek. Tapasztalatom szerint a legfőbb reményt az jelenti számukra – hogy sérüléseik begyógyuljanak, hogy szabadulásuk után ép lélekkel próbáljanak meg beilleszkedni a társadalomba –, ha találkoznak Istennel. Mégis tanakodtam, igent mondjak e hívásra. Arra kértem az Urat, adjon valamilyen jelet, ha csakugyan nekem szánta, nem másnak a börtön-hitoktatói feladatot. De néma volt az ég. Aztán egy barátom arra biztatott, jöjjek el, nézzek körül a börtönben, a helyszínen talán el tudom dönteni magamtól is, hogy vállalni tudom-e vagy sem a börtönpasztorációs hivatást. Amikor átléptem a fegyház kapuját, különös belső öröm töltött el, és én egyből tudtam, itt a helyem, ez az a jel, amelyre vártam. Csuka Tamásné főhivatású börtönlelkész azt kérdezte, mi jár a fejemben. Mintha kórházba kerültem volna, válaszoltam, ahol nekem is segédkeznem kell a betegek gyógyításában. Ez két évvel ezelőtt történt, azóta pontosan tudom, kórház ez csakugyan, sebzett szívek, sebzett személyiségek várnak itt gyógyulásra. Más a lehetőségem, mint a napi nyolc órán át a börtönben tevékenykedő lelkész asszonynak, a cellákig én nem tudok eljutni. Az én (katolikus) hittanóráimra egymást hozzák el az emberek. Nem tudom, hogy aki először ül le velem szemben, kicsoda, miért van bezárva. Aki akarja, elmondja a történetét, aki nem akarja, megtartja magának. Azt szoktam nekik mondani, régi és új ismerőseimnek a váci börtön falai közt, az ember méltóságát nem az adja, hogy az életben mit vitt végbe, hanem hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Minden embert. Ez a méltóság tehát független attól, hogy rabként vagy miniszterelnökként éli-e a mindennapokat valaki. Azt, hogy mindannyian Isten képmásai vagyunk, nem tudja elvenni tőlünk senki sem. Ez az érvelés, látom rajtuk, megérinti őket. Persze van, aki arra a belátásra jut, hogy neki nem ad semmit a keresztény hit, az evangéliumi tanítással sem tudja a szívét fölemelni az Úrhoz. Van, aki végigjárja az összes gyülekezetet, a protestánsok bibliaóráira is eljár, a baptistákhoz is, a Hit Gyülekezetéhez is bekukkant, aztán vagy megállapodik valahol, vagy nem. Van, aki a keresztség felvételét kéri, a havonta egyszer a korábban még raktárként funkcionáló, de mára már eredeti rendeltetése szerint működő börtönkápolnában misét mondó katolikus papnak meggyón, majd megáldozik. Nemrég három elsőáldozónk is volt.
– Szabadulásuk után vajon hányan tudják megőrizni börtönben nyert hitüket, és hányan gyakorolják vallásukat?
– Nehéz válaszolni e kérdésre, a börtönlelkész, a hittantanár szabadulásuk után hivatalosan nem tarthat fenn semminemű kapcsolatot a volt rabokkal. És ők nem is tudják, hol lakom, a telefonszámom titkosítva van (nem a bennem élő bizalmatlanság rendezte ezt így, hiszen nincsen bennem szikrája sem a gyanakvásnak irántuk, a szigorú börtönszabályok ekként rendelkeznek), egyikük, másikuk mégis megtalál. Általában olyankor keresnek, amikor bajban vannak. Nem újabb bűnözéssel kapcsolatos bajokra kell gondolni, hanem hogy nincs lakásuk, munkájuk. Segíteni legfeljebb csak közvetve tudok, beajánlom őket olyan helyekre, ahol ideig-óráig otthonra, munkára lelnek. Nemrég nyílt meg az Alföldön, Alsószenttamáson egy tíz–tizenöt frissen szabadult személyt foglalkoztató telep, ahol a család nélkül maradt magányos embereket fogadják be három esztendőre. Dunakeszin is van hasonló, csepp a tengerben egyik is, másik is, hiszen sok embernek valóban nincs hova mennie, ha lepergette börtönéveit.
A lelkész asszonyt, Csuka Tamásnét a „nehézfiúk” csak Margitka néninek hívják. Úgy tűnik, könnyen szót értenek egymással, amikor pedig akadozóvá válik a beszéd, előkerül a Biblia, a zsoltár, a modern hangzású egyházi ének, és eltűnnek a kommunikációs nehézségek.
– Évtizedeken át mint váci, gyülekezeti lelkészek naponta elhaladtunk a férjemmel a váci börtön magas falai mellett – meséli a lelkész asszony. – Gyakran gondoltam rá, odabent mély sötétségben élő, vigasztalásra váró emberek élnek, de jó is volna az evangélium tanításáról beszélni nekik. A rendszerváltozás előtt azonban lelkészek, papok, civil hitoktatók lelki gondozóként nem léphették át a börtönkapukat. Azt mondták, kövessünk el valami törvényelleneset, akkor majd hosszú időre bebocsátást nyerünk, és foglalkozhatunk eleget az elítéltek lelki életével. Tizenöt éve azután hétvégeken missziósként mégis betérhettem, négy éve pedig főállású lelkésze vagyok a váci fegyintézetnek. Nincs sok dolgom, noha naponta nyolc–tíz órát töltök az épületben, félreállok, és hagyom az Istent munkálkodni. Hozok magammal Bibliát, és naponta elmondom, van egy út, a hit útja, aki azon jár, a börtönben is szabadnak érezheti magát. Ami ezután következik, nem több, nem más, csak koordinációs feladat. Megszervezni, ki szeretne a katolikus hittanórára járni, ki a protestánsra, mikor lesz a felújított börtönkápolnában mise, mikor istentisztelet… Nincs olyan zárka, ahol ne volna Biblia. Olykor bejönnek az irodámba ezek a szegény fiúk: Margit néni, mondják, könyörgök, segítsen rajtam! Nem tudok segíteni, mindig ezt válaszolom. De ismerek valakit, aki rajtam is segített már. Őt ajánlom magának is, mondom. Így kezdődnek általában a megtérések a börtönfalak között. Vagy úgy, hogy eljönnek a fegyház lakói a szombatonkénti, vasárnaponkénti bibliakörre, hogy találkozzanak a haverokkal, elüssék az időt, aztán egyszer csak otthon érzik magukat már megtért sorstársaik között. Elkezdik olvasni ők is a Bibliát, és ráébrednek lassan, milyen áldás a börtönfalak között békében élni önmagukkal, társaikkal.
– Többen is fölvetik, ha a váci fegyházban folyó hitéletről hallanak, vajon nem az esetleges kedvezményekért választják az elítéltek a hitet?
– Valóban nagy kedvezményekhez jut az, aki Isten útját választja, szeretet költözik a szívébe, imádsággal kezdi a napot, azzal is fejezi be. Egyéb kedvezmény nem jár Vácott azoknak, akik elfogadták Krisztus tanítását. Sokan itt hallanak először Jézusról. De többen vannak olyanok is, akiket odakint megkereszteltek, sőt templomba is jártak, ám a szívükig nem jutott el az evangéliumi örömhír: Krisztus szeret téged! Nem terelgetem őket egyetlen egyházhoz sem, az én református egyházamhoz sem – lehet, hogy rossz református vagyok? Vác megtanítja az embert ökumenéban élni. Odaát senkitől nem fogják megkérdezni, hogy milyen felekezethez tartozott, hova járt templomba. Odaát azt kérdik majd tőlünk, hittük-e az isteni kegyelemről szóló tanítást. Befogadtuk-e Krisztust, és ha befogadtuk, lehetett-e ezt látni az életünkön? Legutóbbi bibliakörünkön éppen arról beszélgettünk, hogy ahol Isten van, ott a mennyország, ahol nincsen Isten, az a pokol. Ha a rab befogadta a szívébe, az életébe Istent, a zord börtön is lehet mennyország? – ezt kérdezte egyikük. És a többiek azt válaszolták, bizony, ez a csoda is megtörténhet! Természetesen, ha valaki azzal a kéréssel jön hozzám, kereszteljem meg, megkeresztelem. De én nem az egyházamhoz akarom kapcsolni azokat, akik a börtönben találják meg a hitüket, hanem Istenhez. Ha szabadul, találjon magának élő gyülekezetet. Felekezeti villongásoknak se szeretném kitenni ezeket a fiúkat. A kinti világban nem biztos, hogy olyan vallási közösséget talál magának egyikük-másikuk, amilyenhez börtönkeresztsége által tartozik. Miért támadjon viszály körülötte pusztán azáltal, hogy hívő ember lett belőle a rabság éveiben? Sok visszajelzést kapok a három–nyolc éve szabadultaktól, arról beszélnek, amikor meglátogatják egykori börtönüket, a szabad életben hogyan őrizték meg fegyházban kapott hitüket. Arról is beszámolnak, hogy ki milyen gyülekezetet talált magának. Van olyan is, aki semmilyet nem talált, alakított hát egyet, és ma már tízen, húszan járnak a falu (hajdani) rablójához, hogy közösen dicsérjék az Urat.
– És azokról van-e tudomása a börtönlelkésznek, akiket szabadulásuk után ismét lehúzott a bűn az istentelenség örvényeibe? Létezik olyan kimutatás, amely lelkészt, börtönparancsnokot, szociológust és bírót egyaránt eligazíthat a tekintetben, hogy a hitet megtaláló rabok közül hányan lesznek szabadulásuk után becsületes emberek és hányan visszaeső bűnösök?
– Az isteni kegyelem nem statisztikára dolgozik. A pásztor egyetlen eltévedt báránynak is a nyomába ered, hogy visszahozza a nyájhoz.
– A társadalom azonban szívesen veszi a statisztikát, és az országos büntetés-végrehajtó parancsnokság talán szolgál is vele…

Rácsok mögött szabadon

– Országosan hatvan–hetven százalék a visszaesők aránya, annak, aki egyszer börtönt kóstolt, sajnos nagy esélye van rá, hogy visszatér a rács mögé, akár többször is. A bibliakörösök között is vannak visszaeső bűnözők, szerintem azonban húsz–huszonöt százalékuk, ha csakugyan komolyan gondolta azt az életdöntést, amelyet rabként fontolt meg, szabadon is a tisztesség útját járja. Keserves élmény volt számomra, amikor egyszer a Kék fény adásában egyik bibliakörös ismerősömet pillantottam meg. Pedig milyen megrendítő szavakkal tett bizonyságot mindnyájunk előtt a hitéről!
– Mit tud mondani a börtönlelkész annak, aki élete hátralevő részét szinte biztos, hogy börtönben fogja tölteni? S mit annak, akit a családja, anyja, apja, testvére, hitvese, gyermeke is elhagyott, miután börtönbe került?
– A lelkész semmit sem mond, Isten igéjét ajánlja az elkeseredett ember figyelmébe. Ha azt olvassa a súlyos ítélettel sújtott rab, rájön, hogy nincs egyedül. Több énekünk is van erről: Töröld le könnyedet, Jézus szeret… Sokszor csakugyan elviselhetetlennek tűnhet még egy zsúfolt cellában is az a magány, amely rázuhan a súlyos ítélettel büntetett emberre, ám akik komolyan veszik Isten igéit, azok fölött még a fegyház zárt világában is kinyílik az égbolt. Nem a börtönkapu tárul ki, rácsok mögött maradnak, de szabadon.
A negyvenöt éves Boros Lajost huszonkét esztendei szabadságvesztésre ítélték, a felét töltötte le ennek a kimondva is rettenetes büntetésnek. Kevesebbel is „megúszhatta” volna, mondják, de, miután megtért Istenhez, hogy tiszta lappal indulhasson, két olyan bűnét is bevallotta, amelyről addig a törvény embereinek nem volt tudomásuk. Azóta derűsen jár-kel rabtársai között. Nem mintha szeretné a börtönt vagy az ítéletét, Istent szereti, aki értelmet adott az életének.
– Ha a börtön megjavítaná az embert – mondja a rab –, akkor nem lennének visszaeső bűnösök. Nem az intézményt bántom, de aki hosszú időt tölt fegyintézetben, érzelmileg kiégett emberként szabadul. A börtön nem teszi jobbá az embert, Isten azonban igen. Honnan tudom? A saját életemből. Az én családom nem bűnöző család. Nálunk mindenki a kétkezi munkájából élt, él ma is, én viszont tudatosan választottam a bűn útját. Gyermekkorom óta vonzódtam valahogy a bűn világához, tizenhét évesen már betörni jártam. A Biblia azt mondja, a rossz társaság megrontja a jó erkölcsöt. Én is olyan alakokhoz csapódtam, akiktől azt lestem el, hogy milyen könnyen lehet sok pénzhez jutni! Egy balatoni csavargás után keveredtem bele az első betörésbe, a többi szinte magától jött, egymás után. Amikor bíróság elé kerültem, az ország tíz megyéjében vádoltak betörésekkel. Két és fél évet kellett letöltenem a fiatalkorúak börtönében, húszéves koromban szabadultam. Ez után is csiki-csuki életet éltem, börtönből ki, börtönbe be, nem találtam a helyemet a világban. Semmi más nem érdekelt, csak hogy legyen elég pénz a zsebemben. Igazából a pénz sem szerzett örömet, „viszketett” a zsebemben, ha nem költöttem el nagyon gyorsan. De nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy el ne vegyem. Ilyen embernek is kell lenni a világban, mondogattam magamnak. Velejéig romlott ember voltam. Most sem vagyok jobb senkinél, de lakik bennem valaki, aki jobb mindenkinél. Ez a különbség, azt hiszem, a hívő és a hitetlen ember között: a hívőben Krisztus benne lakik. Én azonban életemnek abban a korábbi szakaszában, amelyről beszélek, egészen más valakinek a partnere voltam. Az ördögnek. Mindenben megcselekedtem azt, ami neki tetszett. És bár voltak olyan pillanataim, amikor szerettem volna eldobni magamtól azt a rossz életet, voltaképpen igen jól éreztem magamat a bűn szolgálatában. Nyomorúságos évek voltak azok. Iszonyú mélységeket éltem meg, míg el nem jutottam odáig, hogy egy betörés során fegyverhez jutottam. Ettől kezdve fegyverrel raboltam. Szegeden azonban elkaptak, letartóztattak, tizenkét évi szabadságvesztésre ítéltek, de Budapesten is volt két rablásom, azokért is elővettek… így lett végül huszonkét év az ítéletem.
– Mégsem lázad, mégsem törik össze…
– Pedig nagyon nem szeretem a börtönt! Istent viszont szeretem, tehát elfogadom tőle, amit kaptam. A világ olyan, mint egy nagy kert. Van benne bogáncsos, és van benne rózsaliget, engem a bogáncsosba telepített az Isten, itt szólított új életre. Olykor persze, miközben nézem a börtön falait, rám szakad ítéletem súlya. Mi lesz ennek a vége? Kikerülök innen egyáltalán? Aztán ebbe a nagy reménytelenségbe egyszer csak beleragyog a krisztusi kegyelem, és ez boldogsággal tölt el. Soha nem voltam vezéregyéniség. Az autómon kívül soha senkit és semmit nem vezettem, most viszont itt a börtönben a nyakamba tett az Isten egy kolompot; börtöntársaimnak számot tudok adni az én megtérésemről, Isten jelenlétéről. Akik ma körülvesznek, akikhez ma beszélek, tíz éve még nem voltak itt, én itt voltam. Lehet, hogy tíz év múlva másokhoz fogok ugyanitt beszélni a hitemről. Végtelenül nyomorúságos helyen szolgálom az Urat, de szeretem ezt a szolgálatot. Minden áldott reggel boldogan ébredek, telve az Isten iránti szeretettel. Nem a problémáimat sorolom, pedig ha valakinek, a rabnak igazán súlyos problémái vannak. A legsúlyosabb, hogy be van zárva. A szolgálatnak örülök. Lehet, hogy erre azt mondják egyesek, ez az ember őrült. De talán van, aki azt mondja, ebben az emberben valóban benne lakik az isteni kegyelem. Nincs e világnak olyan mélysége, Jeremiásnak a ciszternája, Jónásnak a hal gyomra vagy Borosnak a börtön bendője, ahol ne jelenhetne meg az Úr, ha várják. Nekem megjelent. Nem vetett a szememre semmit. Velem maradt. Békét adott. Nyugalmat. Képességet is, hogy rabtársaimnak beszéljek róla. Tisztában vagyok vele, hogy addig vagyok e fegyházban, amíg Isten jónak látja. Ha az a szándéka, hogy öt év múlva egy Kolompár vagy Kiss nevű elítéltnek Jézusról beszéljek, itt a helyem. Istentől boldogan fogadom el a jövőmet, bármi lesz is az.
Balogh Péter alig múlt negyvenéves, életének nagyobb részét azonban rácsok mögött töltötte. Aki derűs ábrázatát látja, el sem tudja képzelni, hogyan lett belőle sokszoros „visszaeső”.
– Egyetlen családtagom, rokonom sem került összeütközésbe a törvénnyel, csak én, már szinte gyerekfejjel – kezdi a történetét. – Kis lopásokkal kezdtem, nagyobbakkal folytattam, még az általános iskolát sem fejeztem be, csak itt, a váci börtönben, felnőtt fejjel. Először javítóintézetbe kerültem, aztán kiskorúak börtönébe, majd a nagykorúakéba. Huszonnégy évet ültem le így a negyvenegy életévemből. Sose bántam a bűnt, amit elkövettem, a börtönt se vettem a szívemre. Kemény vagyok, erős vagyok, mondogattam magamnak, kibírok én mindent. Volt, amikor azt gondoltam, Isten dicsőségére cselekszem, amikor a lopott holmiból juttattam egy-egy zsáknyit a szegény embereknek. 1998-ban azonban, amikor egy idős nénit negyedmagammal kiraboltam (már másnap lebuktunk), valami megváltozott bennem. Hát ilyen kemény ember vagyok én, gondoltam magamban, hogy negyedmagammal raboltam ki egy idős asszonyt? Sírt a lelkem nagyon. Imádkozni kezdtem, segíts rajtam, mutasd meg magad nekem, ha vagy, édes Istenem! És három nap múlva egy német házaspárral találkoztam abban a büntetés-végrehajtó intézetben, ahová akkor vittek be. Kedvesek voltak hozzám, jóságosak, imádkozni hívtak a gyülekezetükbe, azt gondoltam, Isten küldte hozzám őket. Akkor hallottam először, hogy Isten minden bűnösnek megbocsát, nekem is. Este, miután a zárkatársaim elaludtak, megpróbáltam összeszedni, és Isten színe előtt egytől egyig bevallani az összes vétkemet gyermekkoromtól fogva. Hajnalodott, amikor úgy gondoltam, a végére jutottam a hosszú lajstromnak. Közben persze az is eszembe jutott, talán a falnak beszélek, nincs is, aki meghallgatná a bűneimet. Aztán egyszer csak belém nyilallt még egy „apróság”, amikor az apámtól elcsent öngyújtóval meggyújtottam egy kiskutyát. Szinte láttam magam előtt a lángoló kis állatot. Hát ilyen gonosz voltam én, kérdeztem, és az egész testemet-lelkemet átjárta a szégyen és a fájdalom. Attól a naptól fogva minden megváltozott körülöttem. Bibliaolvasó ember lett belőlem, és hálát adok az égnek, hogy az én egyszerűségemmel is hirdethetem Isten hatalmasságát. Akit megsértettem, attól bocsánatot kértem, akit megkárosítottam, veszteségeiért duplán kárpótoltam.

„… terheimtől megszabadultam”

Horváth Tibor is szinte gyermekfejjel kötött szövetséget a bűnnel, története, melyet roppant tárgyilagossággal ad elő, a csonka családban nevelkedő fiúgyermekek – mondhatni – tipikus esete, kivéve az utóbbi esztendők hol tragikus, hol szerencsés fordulatait.
– Szüleim elváltak, és a meghatározó időkben nem volt mellettem igazán erős férfikéz. A nők nem bírtak velem, a saját utamat jártam. Volt a közelemben egy nálam idősebb fiúkból álló csapat, velük jártam szórakozni mindenfelé. A költséges mulatságokhoz bűnözéssel szereztem pénzt. Tetszett, hogy tizenhét évesen a legjobb mulatókban engem vesznek körül a legszebb nők, hogy akármit megengedhetek magamnak. Később, amikor megelégeltem ezt az életformát, megházasodtam. Volt családom, volt munkahelyem, a bűnözéssel azonban ekkor sem hagytam fel. Szinte naponta loptam a munkahelyemen. Később elváltam, ismét züllött életet éltem, aztán elkövettem azt a rablást, amelyért hétévi szabadságvesztésre ítéltek. Előzetes letartóztatásom ideje alatt Szolnokon többször is megpróbált Isten útjára terelni valaki, de mindig leráztam magamról. Hagyjon engem békén, mondtam neki, annyi gonoszságot csináltam eddigi életemben, és fogok is, akarok is még sok rosszat csinálni, mit beszél itt nekem jóságról, Istenről? Akkor a kezembe adott egy kis verset, amit, hogy, hogy nem, én mind a mai napig megőriztem. Pedig közben legalább öt börtönben megfordultam, Vácra a szigoráról híres Venyigéből kértem magam, hogy régi ismerőseimmel találkozzam. Itt azután sehogy se voltam képes összejönni azokkal az emberekkel, akiknek a kedvéért Vácra jöttem. Csak egy módja volt annak, hogy a közelükbe kerüljek, ha beiratkozom a bibliakörbe. Messziről megmutatták nekem a bibliakörös embert, Boros Lajost, akiről az a hír járta, hogy beszélgetni szokott Istennel. No, mondtam magamban, ennek a fickónak is komoly bajok lehetnek az agyával! Csak ilyen baj ne történjen velem sohasem, azt kívántam. A bibliakörön hallottak nem érintettek meg, mint a szabad életben, ha hívő emberek beszédét, papok prédikációját hallottam, úgy kezeltem az egészet, mintha fantasztikus filmet néznék. Érdekes, érdekes, mondogattam, kár, hogy semmi realitás nincs benne. Egyszer aztán valahogy másként kezdtem el figyelni a bibliaköri beszélgetéseket. Milyen furcsa, tűnődtem, hogy itt mindenki a szeretetről beszél, engem meg nem szeret senki sem! Visszamentem a cellámba, elővettem a Bibliát, és akárhol nyitottam ki, mindenütt a szeretetről és a megbocsátásról olvastam benne. Akkor aztán arra gondoltam, próbát tehetnék én is ezzel a szeretettel, megbocsátással, hátha többre mennék velük, mint az exnejemnek címzett fenyegetésekkel és más gonoszságaimmal! Estére már ott tartottam, hogy le akartam pakolni a bűneimet Isten színe előtt. Volt mit lepakolni, össze is törtem, míg terheimtől megszabadultam. Másnap szinte újjászületve kezdtem a napot, minden megváltozott bennem és körülöttem. Ettől kezdve szeretettel fordultak felém az emberek, másként állt hozzám a családom, viszontláthattam a kisfiam, akinek négy éven át még a hangját se hallhattam. Istenről is beszéltem neki, s talán nem is rosszul, mert ő is eltalált Istenhez. Oly sok jót kaptam azóta, hogy megtaláltam a hitemet, hogy néha arra gondolok, elviselni is nehéz, szétszakad a szívem, hisz ennyi jó nem is fér bele. Akármilyen gazdag nyelv is a magyar, akármilyen sok szavunk is van a különböző fogalmak és érzelmek kifejezésére, nem lehet mégsem teljes szépségében kifejezni azt, amit a hívő ember meg tud élni. Arról sem igen tudunk számot adni, hogy Isten milyen gyakran mutatkozik meg az életünkben. Van, amikor észre sem veszszük, mert a bűn falat húz közénk. De ha bűneinket odavisszük Isten elé, megvalljuk őket és megszabadulunk tőlük, leomlik ez a fal, tiszta lesz a kép, és ismét érezzük Isten jelenlétét a mindennapjainkban.