Halad az ősz, fenn a bágyadt búcsúzójú fellegek úszópárnáin röpül a télies ég kristályarculata felé. Mennyit veszkődtünk szüleinkkel, mennyit hadakoztunk, ahogy minden ifjú teszi őseivel – ahogy ma mondják a szülőket, ósdinak, olykor nehézkesnek, lemaradónak érzik az ifjak lendületes ereje mögött. Ó, ó, sóhajtoznék, mert olykor már talán magam is megérem egy-egy sietős unokám dzsesszdobtanulása, orrlikkarikája, szemöldök-átezüstnyilazása (piercingolása) okán rosszalló elmarasztalásomat. Arról, hogy ki kivel mikor, mihamar, hol, otthon, szülői ágyban vagy közeli fal mellett feküdjön le, már véleményt sem akarok nyilvánítani, mert igen viharos ifjúkori múltam jogos felhánytorgatásával illethetnének, s oly ostoba – még! – nem vagyok, hogy mihamar nevetség tárgyává tegyem aggódásomat nyílt színi szexuális szerepléseik miatt.
Marad a múlt. Halad az ősz. Viszont. Szállnak a felhők, talán egyszerűen ezt a címet is lehetne adni a közelítő tél visszafordult rohanásának.
Az ember… mondanám én, ha valóban embernek érezném magam növekvő évtizedeimben… az ember… mondanám én, visszatekintve szüleimre, gyönyörűséges apámra, ki fennen és naivan lobogott a szél utcájában, mint egy gázlámpa. Vagy anyámra, aki indulatosan vágta utánam az ollót, amely zizegve állt meg mellettem az öreg barackfa göcsörtös törzsében, mert tizenhat évesen vonakodtam azonnal behurcolni a fölvágott tüzelőt súlyos kosarakban az akkori szülői házba; vagy hajnali háromkor tértem… – mit tértem? – támolyogtam haza rákosfalvi lerobbant otthonunkba fotelban bóbiskoló, munkában nyűtt anyámhoz. Nem is beszélve arról, hogy örökletes kéz- és ujjdudoraim úgy virulnak ki már meg-megremegő kézfejemen, mintha csak apám lebegését látnám magam előtt, s lassan, ha nem is leszek olyan jó, mint ő volt, valamit javulok, s ha nem is leszek olyan szép, mint anyám volt, lassan föltündökölnek járomcsontjai, genetikus vonásai, miket benne annyira szerettem – szép volt anyám, gyönyörű… Az ember… igen, az ember lassan visszafordul az időben, hogy anyjává, apjává váljék Isten hathatós segedelmével és hibáik és erényeik gyűjteményével… Halad az ősz, mondanám, karácsony elébe, tél elébe, a futó szarvasok elébe, a hullongó hó elébe; milyen jó, hogy voltak, hogy ők voltak, ők lesznek és maradnak a mi szüleink, immár önmagunkban is, a téli naplementében.
Hogyan írja költőnk?
„Megfordul az idő az a híves patak
ami nem előre hanem hátra halad
legszebb ragyogása lemente a Napnak
reciprok időben mi is megérkezünk
a Nap lementében mi is szépek leszünk
– egyre anyánkabbak egyre apánkabbak.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
