A büszke Belgrád felfortyant, az ügy botránnyá terebélyesedett, s az akkoriban tartott belgrádi szerb–horvát miniszterelnöki találkozó témájává is vált, a médiumokban pedig újra felelevenedtek a régmúlt és a közelmúlt sérelmei. A horvát–szerb kapcsolatok – a politikusoknak a megbékélést hangoztató nyilatkozatai ellenére – visszakapták „természetes állapotukat”.
A háborgás még el sem ült, amikor nemrégiben néhány, magát értelmiséginek tartó szerb egyetemista Zágráb kellős közepén, Jelacic horvát bán lovas szobránál a járókelők szeme láttára Drazsa Mihajlovics portréjával fényképezkedett. A provokáció olyan ragyogóra sikeredett, hogy horvát rendőrségnek kellett megvédenie a virtuskodókat a zágrábiaktól. Ráadásként közbotrányokozásért néhány napra le is csukták a provokáló csetnikpalántákat.
A népszerűségre vágyó szerb egyetemisták a továbbiakban már alig érdekesek. Elmúlt az a néhány nap a fogdában, nemrég zsuppolták őket haza. A vita már nem róluk, nem a jó heccről szól, hanem arról, hogy ki győzött a háborúban (ebben is, de abban is), ki volt alávaló, ki a hős. Pedig a minap még a történelmi megbékélés volt a téma, és a kapcsolatok rendezése a mindennapi élet szintjén – nyugdíjak, tulajdonjogok, lakások visszaszármaztatása stb.
A szerbek visszatértek bűncselekményeik színhelyére, pedig már elszenvedték megérdemelt vereségüket – hangoztatják a horvátok. De a szerbek sem maradnak adósak. Szerintük a Vihar fedőnevű hadművelet nem győzelem volt, mert a védtelen szerb civilek, horvátországi polgárok ellen irányult. A „védtelen” szón nyugatabbra kicsit felszisszentek, mert szerintük azt úgy kell értelmezni, hogy a „védtelen” krajinai szerbek tüzérségükkel Zágrábot is lőni tudták. Az igazság errefelé kétarcú, s most a provokációk után mindkét arcát grimaszba torzulva mutatja.
Pedig európai nyomásra sikerült valamiféle korrekt viszonyt kiépíttetni az egymással nemrégiben még háborúzó két ország között, ám a két nemzet háborúja – már nem fegyverekkel, nem is a nagydiplomácia szintjén, hanem más csatatereken – tovább tart. Ehhez tartozik a zágrábi hecc. Drazsa Mihajlovics örökösének tartják ugyanis azokat a Seselj-, Arkan-féle szabadcsapatokat és ki tudja még, milyen martalócbandákat, amelyek ugyanolyan nacionalista jelképek alatt fosztogattak Horvátországban, mint a második világháborúban Tito partizánjai ellen is harcoló csetnikalakulatok, amelyeket a régi Jugoszlávia hivatalos történetírása a horvát usztasákkal egyenlített ki, ami ellen természetesen mind a szerb, mind a horvát nacionalisták tiltakoznak.
A közvélemény-kutatások szerint Horvátországban a nemzeti ellenszenv ranglétráján második helyen állnak a szerbek a cigányok után. A horvátok ugyanolyan dobogós helyezést kaptak Szerbiában, ám itt az albánok vezetnek.
Szerbiának és Horvátországnak – akárhogy is irtóznak az újbóli együttélésnek még a gondolatától is – egyszer ismét közel kell kerülnie egymáshoz, az Európai Unióban, ahova igyekeznek, s ahova egyszer csak bejutnak. Akkorra azonban már a két ország viszonyát nem befolyásolhatják idétlenkedő egyetemisták, sem a magukat nacionalista jelképekkel összefirkáltató sportolók.
Kísért a múlt. A „partizánok” és a „csetnikek” „háborúja” zajlik a szerb képviselőházban. A Vuk Draskovics vezette Szerb Megújhodási Mozgalom törvénytervezetet terjesztett be, hogy a Tito partizánjainak és Mihajlovics csetnikjeinek – a még elő veteránoknak – jogait egyenlítsék ki, mert mindkét hadsereg, úgymond, a szabadságért harcolt. A vita időnként személyeskedésig fajult, és megosztotta törvényhozást. (S. I.)
