(ki menekül…)

Én nem tudom, helyes volt-e leírnom azt, hogy ha Gyurcsány lesz Magyarország miniszterelnöke, akkor elhúzok innen, már mint Magyarországról, mint a vadlibák. (Bőröndjeim becsomagolva az előszobában, Natasa kutyám a hűtőtáskában.) Az elhúzás ötlete eleve plágium volt, számos balliberális kollégám játszadozott el a gondolattal az antalli, majd az orbáni időkben. Miután Gyurcsány (legnagyobb meglepetésemre) tényleg miniszterelnök lett, sietve visszavontam elsietett kijelentésemet; Natasát kiszedtem a hűtőtáskából, s maradtam Erzsébetvárosban, nem törődve azzal, hogy áld vagy ver a sors keze. No de egy kicsit mégis izgatott a dolog, s most, hogy a szocialista kormány(ok) túl vannak a ciklus felén, utánanéztem, hogy az Orbán-éra hasonló időszakában miként kezelte a távozás (menekülés) témáját mondjuk a mértékadó Népszabadság. 2000-ben a következőket olvashatjuk a lap hasábjain: „Egy közismert, országosan ünnepelt tudós… aki semmit sem bíz a véletlenre, már részletesen kidolgozta családja evakuációs tervét, hogy legyen mihez nyúlni, ha kell. Pénz- és ruhacsomagokat rejtett el a kiszemelt útvonalon egészen New Yorkig, és mindenkivel bemagoltatta, mi a teendője, ha menni kell.”
Ez megmozgatta a fantáziámat. Mivel én Gyurcsánytól jobban félek, mint Bácsfi Dianától, úgy döntöttem, tartok egy próbaevakuációt a „közismert, országosan ünnepelt tudós” mintájára, hogy legyen menekülési útvonalam, ha a gyurcsányizmus visszatér valamely ősformához, s nekem mint „fejberúgandó” Magyar Nemzet-esnek, az élve megnyúzott Orbán Viktorral és a lámpavasra kötött Kövérrel együtt „menni kell”. (Vö. Paizs Miklós a Budapest Rádióban felolvasott művészi versével.) Mivel sem Angliában, sem az Atlanti-óceánon, sem a Karib-térségben, sem New Yorkban nem vagyok ismerős, s nincs hová rejtenem pénz- és ruhacsomagjaimat, úgy döntöttem, hogy próbaevakuációm úti célja Pozsony lesz. Gondosan megterveztem mindent. Budaörs határában Natasának sonkacsontot ástam el, Bicskén – Lovas István kertjében – elrejtettem egy dupla talpú Árpád-sávos túrabakancsot, a mosonmagyaróvári polgári körből megkértem egyik ismerősömet, hogy tartson melegen számomra némi sült kacsát, ugyanitt kétszáz szlovák korona várt rám, hogy a beilleszkedés nehéz időszakában is ihassak egy-egy korsó jó szlovák sört. Családtagjaimmal bemagoltattam a teendőket, például: Lovas Brüsszelben van, hogy Kovácsot a helyszínen szekálhassa, így bicskei házába valakinek be kell másznia a bakancsért stb. Ezután magunkhoz vettük személyi igazolványunkat és útlevelünket, négynapos sztrádamatricát vásároltunk, szóltunk a házmesternek, hogy a postaládánkból időnként ürítse a kukába a reklámkiadványokat és az ingyenes kerületi MSZP-lapot, a Szegfűt. Ekkor döbbentem rá, hogy egyedül Natasának nincs útlevele, s ha az őrök belenéznek a hűtőtáskába a határon, bizony már Rajkánál lebukunk. Átrohantam az állatorvos-tudományi egyetemre, ahol az ambulancián épp Natasa háziorvosa rendelt. Rajtunk kívül egy dán dog, két sziámi (nem iker, hanem) macska és egy vadászgörény várt beavatkozásra. A görény úgy viselkedett, mint egy holtfáradt szőrmegallér, mert vérvétel céljából elaltatták. (Papagáj, teknőc és tengerimalac útlevél nélkül bejárhatja Európát.) Natasa háta közepibe beültettek egy csipet anélkül, hogy észrevette volna, így leolvashatóvá és műholddal követhetővé vált. A csip számkódját az orvos beleragasztotta az útlevélbe, majd a személyi adatok rögzítése után az okmányhoz csatolta Natasa oltási bizonyítványait. Az egész csak hatszáz forinttal került többe, mint az én útlevelem. A fényképpel némi kegyes csalás történt, mert egy ifjabb kori, nagyon előnyös fotót ragasztottam bele az úti okmányba, amelyen Nati egy jól szituált plüsskutyára emlékeztet.
Ezek után került sor a próbamenekülésre. Hála a jól elhelyezett úti csomagoknak, szerencsésen elértük a rajkai átkelőt, ahol is a határőr(nő) döbbenten vette kézbe Natasa útlevelét, és azt kérdezte: ez mi? Mondtuk, hogy ez bizony kötelező úti okmány. Ezután összevetette Natasa fotóját a valósággal, szélesen elmosolyodott, és így szólt: „Megsimogathatom?” Pozsonyban Natasa kétszer pofán nyalta a város egyik nevezetességét, a csatornanyílásból kibukkanó bronzfigurát. Az evakuációs kísérlet kitűnően sikerült, ittunk sört, és az utcák tisztaságából, a város rendjéből, a rendbe hozott középületekből arra a következtetésekre jutottunk, hogy Pozsony főpolgármestere nem Demszky Gábor.
Ezután – bár némi undorral – hazajöttünk a VII. kerületbe. Most már biztos menekülési útvonalunk van, ha netán a gyurcsányizmus elárasztja Magyarországot.
Hogy Natasa a csipjén keresztül távkapcsolóval irányítható-e, én nem tudom…