Erkölcs, szellem, üzlet…
Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke: – A huszadik század arról nevezetes, hogy a tudomány gyorsuló ütemben, robbanásszerűen fejlődött, és az eredményei a gazdaság motorjává váltak. Így a gazdaság fejlődése is rendkívüli mértékben felgyorsult, ez pedig átalakította az egész társadalmat. A világ tehát térben és időben végletesen összezsugorodott. A tudomány globalizálódásának az eredménye viszont az lett, hogy a tudósok egymás eredményeire építve alapították a kutatásaikat, ám érdekeltek akartak lenni anyagilag felfedezéseikben, így szabadalmaztatták azokat. Ennek világszabadalommá való kiterjesztése pedig beindította a gazdaság globalizálódását, s megjelentek a multinacionális cégek. A világ azáltal, hogy a fejlettebb része fogyasztói társadalommá vált, egyszersmind az anyagi érdeket mindenek fölé emelte, olyan mértékben, hogy még a barátságokat is inkább az anyagi érdekazonosságok mentén kötik az emberek, s nem pedig az emberi értékek közel azonos megítélése miatt.
Mára szétnyílt az olló. A tudomány, illetve a gazdaság felfokozott fejlődése közben ugyanis a zsidó-keresztény kultúrán kialakult erkölcsiség csak egyenesvonalúan fejlődött. Amíg a gazdaság és tudomány eredményeit az újabb nemzedékek készen kapják, addig az erkölcsiséget generációról generációra újra kellene oktatni. Ez a szétnyílt olló olyan kulturális, morális problémát jelent a huszonegyedik század számára, amelynek megoldása halaszthatatlan. Karácsonykor erre a megoldandó feladatra különösen fontos felhívni a figyelmet, hiszen a szeretet ünnepének a szolidaritás, az egymás iránt érzett felelősség a lényege. Ennek kell lennie az új kor üzenetének is, mert a huszonegyedik században az anyagi érdekeltség mindenek fölé emelkedett, s ebben a tudomány fejlődésének is szerepe van. Anélkül, hogy kisebbítenénk a modernizáció hihetetlen előnyeit, rá kell mutatni, hogy erkölcsi válság van, nemcsak nálunk, hanem a világban is, s ezen a krízisen a gazdasági fejlődés fenntarthatósága miatt is túl kell jutnunk. A huszonegyedik századnak tehát a tudományos gondolkodásra kell épülnie, de ahhoz, hogy az emberiség békés körülmények között tovább gyarapodjon, át kell hatnia a humanitás szellemének. A modern kor tudósának az előbbiek miatt ki kell lépnie az elefántcsonttoronyból, s tudatában kell lennie, hogy nemcsak az ismeretek megszerzése a kötelessége, hanem az is, hogy megossza azokat a társadalommal. A Magyar Tudományos Akadémia ezért hozta létre a Mindentudás Egyetemét, hiszen ha versenyképesek akarunk maradni, tudásalapú társadalmat kell építenünk, s arra kell törekednünk, hogy az újabb és újabb termékekben, amelyek természetszerűleg az országok és népek nagyobb jólétét szolgálják, minél több legyen a szellemi tőke. A Mindentudás Egyeteme ilyen szempontból is fontos, mivel nemcsak ismeretanyagot közvetít, hanem felkészültebbé teszi a társadalmat a mai kor kihívásaival szemben, és egyben etikára is tanít. Ne felejtsük: a társadalmi és természettudományok, a kutatás valódi célja az igazság keresése! Talán a társadalom is az akadémiának a valódi értékek tiszteletére való törekvését honorálja, hiszen egy friss közvélemény-kutatás szerint a hazai intézmények közül a Magyar Tudományos Akadémia iránt a legnagyobb a közbizalom, messze megelőzve többek közt a parlamentet és a kormányt is. Az emberek érzékelik, hogy hazánk egyetlen kitörési pontja a tudás, s ehhez komoly segítséget nyújtanak a magyar tudósok. Ha ugyanis a nemzet jól sáfárkodik értékeivel, tehetségével, mi magunk profitálhatunk az integrációból, globalizációból és a gazdaság előbbre jutásából.
Akinek van, annak adatik
Bendzsel Miklós, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke: – A tudásipar „panaceája” nem új keletű fogalom. Az olyan magyar peregrinusok, mint Szepsi Csombor Márton, Apáczai Csere János vagy Misztótfalusi Kis Miklós küldetése csakúgy sajátos „ismeretgazdasági” befektetés volt, mint Kempelen Farkas mérnök-főhivatalnok-feltaláló munkássága vagy a magyar reformkor ugyancsak nemzetközi tanulási folyamatra alapozott megannyi gazdaság- és kultúraépítő fáradozása. Ekkor a „megrendelő” a tudatos mecénás; a bővülő tudásanyag befogadóit és alkalmazóit pedig a tudomány hivatásos művelőit becsülő tanáremberek és iparosok körében lelhetjük meg. A XIX. század óriása, Thomas Alva Edison, a Menlo parki varázsló új szükségleteket ébresztő találmányai új iparágak alapítására sarkallták a törekvő és kockáztató befektetőket. A múlt évszázad roppant léptékű tudományos fejlődése és gazdaságvezérelt állameszméi keresletoldali hajtóerővé váltak. Az innovációtól (el)várt profit immár kecsegtető mértékű, és visszaforgatásra ösztönöz, hála a szabadalmi mechanizmusoknak. Az igazolt előnyökkel bíró vívmányok térben és időben korlátozott hasznosítási monopoljogai példátlan hatékonysággal ösztönzik a versenyt. A fejlett piacú iparosodott országokban már sok évtizede „tudásvezérelt” a húzóágazatok többsége. Ott jól tudatosult egyebek mellett az arányos képzési rendszer és a szellemi tulajdon védelmének a fontossága. Jól kivehető az is, hogy a közös társadalmi ismeretkincs gyarapodása mellett a szellemi tulajdonba befektetőké, illetve az ezt a vagyont cselekvően fejlesztőké a közvetlen haszon.
Évszázadok óta idézik Francis Bacont: „a tudás hatalom”. Érdemes megtanulnunk Polányi Mihálytól azt is, hogy a valódi tudás képesség a cselekvésre. A tudásipar profitját csakis azok élvezhetik, akik a képesség, a kompetencia és a szakértelem egymásra épülő hármasát céltudatos erőforrás-kombinációkban tartósan működtetni képesek – visszaigazolt társadalmi hasznot hajtó módon. Nemzetgazdasági szintű sikerhez e téren bátor, következetes, valamennyi komponens arányos fejlesztését és ösztönzését biztosító innovációs magatartásra van szükség a politika, a vállalkozói döntések és az értékteremtő cselekvés minden szegletében. Az új innovációs törvény – megalapozott és áldozatos, de sokszor bizalmatlanság övezte, afféle szellemi „patchwork” varrást idéző előkészítő folyamata ellenére – korszakos javulást hozhat ügyünkben. Ehhez nyújt muníciót
a Magyar Szabadalmi Hivatal Vivace programja iparjogvédelmi képzési, szolgáltatási és finanszírozási elemekkel támogatva a kis- és középvállalkozásokat, a kutatásirányítókat és feltalálókat.
A világ tudásiparának naptárában Magyarország egyelőre késlekedik. Nem a genomika, a lézer- és nanotechnika, az infokommunikáció új eredményeihez való hazai hozzájárulás minőségével van baj. Nem minden nálunk születő találmánynak kell és lehet itthon megvalósulnia. A hazai vállalkozások túlnyomó többségének létezési módja, motiváltsága és érzékenysége kritikus. A saját kutatási-fejlesztési tevékenység vagy a technológiatranszfer kockázatát sokszorosan felülmúlja ezek hiányának veszélye. Valójában a túlélés egyedüli esélyét ezek megragadásában látom.
A talentumokkal való sáfárkodás ügye ez. A teremtő részvételünkkel arányos eredmények birtoklásának és azok hatékony megtartásának az ügye. A „kicsikre” is érvényes kritikus tömegű befektetésekkel (legyenek azok akár pénzügyiek, akár szellemi vagy szervezeti erőforrások) a tudásipari versenyben igen felelősen és tudatosan kell bánnunk. Különben a még és a már létező tudásipari szigeteink profitja is elvándorolhat tőlünk. A bibliai példabeszéddel szólva ugyanis: „Mert akinek van, annak adatik; és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
Ígéretek zsákutcája
Pozsgay Imre egyetemi tanár: – A rendszerváltás előtt az emberek és eszmék szabad mozgását diktatórikus eszközökkel korlátozták, s ez kikényszerítette a felsőfokú szakemberképzés és a gazdasági szükségletek valamiféle összhangját. Az állatorvosokat, agrármérnököket felszívták az állami gazdaságok és tsz-ek, a mérnökökre pedig a kohászat vagy a vegyipar tartott igényt. A piacgazdaság beköszöntével ez hirtelen és drasztikusan megváltozott: a szakemberek alól eltűntek a mezőgazdasági nagyüzemek, megszűnt az állattartás, tönkrementek az ipari nagyvállalatok. A működésképtelenné vált, szétesett állami gazdasági szektor helyére jórészt nagy európai és multinacionális befektetők nyomultak, akik nem tartottak igényt a magasan kvalifikált munkaerőre, hiszen olyan tevékenységeket telepítettek Magyarországra, amelyekhez jórészt a betanított munkaerő is bőven elegendő volt. Ennek nyilvánvalóan olyan oka is lehetett, hogy a piacgazdasági játéktérben később megjelenők ne jelentsenek túlzottan nagy konkurenciát az ott már pozíciókkal rendelkezőknek. Ilyen módon a hazai kvalifikált munkaerő jelentős része légüres térbe került, ahonnan a saját egzisztenciája szempontjából kitűnő megoldásnak bizonyulhatott, ha szaktudását külföldön megfelelő fizetésért értékesíteni tudta, illetve tudja. Ezt a folyamatot nem szabad központi akarattal korlátozni, nem lenne sem demokratikus, sem célravezető megoldás.
Ugyanakkor sürgetően szükséges megoldást találni arra a kérdésre, hogyan lehet megakadályozni azt, hogy végbemenjen a magyar szaktudás teljes értékvesztése, miként lehet elérni, hogy olyan fontos képzési formák, amelyek jelenleg nem látszanak piacképesnek, ne essenek ki az oktatásból.
A felsőoktatás tömegesítése rövid távon megoldást kínált a munkanélküliség kezelésére, hiszen kitolta a munkába lépés időpontját, ugyanakkor jelentősen hozzájárult a képzés szerkezetének torzulásához, a tanulmányi követelmények lazulásához. A népszerű pénzes képzéseken elérhető divatszakmák, mint a humánerőforrás-menedzser, média szakok vagy a bölcsész- és jogászképzés a könnyű érvényesülés ígéretével viszik zsákutcába a fiatalok tömegeit. Némelyik műszaki pályára ugyanakkor alig lehet jelentkezőt fogni, s aki vállalkozik is ilyen képzésre, nincs megfelelően felkészülve arra, hogy sikerrel vegye az akadályokat. Kísértetiesen hasonló a helyzet a szakmunkásképzés területén is, amelynek gyakorlati háttere szintén megszűnt a nagy állami ipari vállalatok magánosításával. Senki nem gondolhatta ugyanis komolyan, hogy a cégek, amelyek minden képzésre fordított pénzt pusztán mint kiküszöbölhető költséget kezelnek, önként vállalják a gyakorlati képzés terheit. Ehhez állami támogatás kell, különben előállhat az a helyzet, amelyben lendületes gazdasági növekedés esetén nem lesz megfelelően képzett villanyszerelő, esztergályos, kőműves, ács és asztalos: kénytelenek leszünk ezekre a szakmákra külföldieket behívni.
Úgy vélem, nincs más megoldás, újra beszélő viszonyba kell kerülnie a gazdaságnak és a középszintű szakképzésnek, ehhez pedig jól végiggondolt központi stratégia kell, amely helyesen jelöli ki a fontossági sorrendet, okosan, célirányosan költi el a rendelkezésre álló pénzt. Ellenkező esetben minden szinten versenyképtelenné válunk, és néhány év alatt elfogy az a tudástartalék, amire joggal büszkék voltunk. Ez a jelenség annyira veszélyes, hogy nem szabad nemzeti büszkeségből semmibe venni. Meg kell érteni, hogy egy-egy ország szellemi teljesítménye, illetve annak piaci súlya nem állandó érték, hanem olyasmi, ami a gazdasági játéktérben folyamatosan változik. A konkurenciának pedig az az érdeke, hogy tudásban, alkalmazható felkészülésben elébük ne kerüljünk, inkább lemaradjunk. A kíméletlen piaci versenyben nem a piac, hanem az állam felelőssége, hogy polgárait az ilyen következményektől hatékony oktatás- és gazdaságpolitikával megvédje.
Kár volna a rosszat eltanulni
Jelenits István piarista atya: – Az új lehetőséggel, hogy útlevél nélkül idegenbe látogathatunk, egyelőre a nemzet közösségének csak egy kisebb csoportja él.
Bizonyára megsokszorozódott azok száma, akik tanulni mennek valamelyik európai nagyvárosba. Felnőttként néhány hónapos tanfolyamra, egyetemistaként, többnyire külföldi ösztöndíjjal, esetleg már középiskolásként – külföldi munkát vállaló szülőkkel vagy nyelvtanulás céljából egy nyugati kollégium növendékei közt. Mit látnak odakinn, mit tanulnak meg, hogyan térnek haza? Visznek-e magukkal hazulról elegendő kritikai érzéket ahhoz, hogy azt keressék, ami valóban gazdagítja őket, s amivel ha hazatérnek, gazdagíthatják azt a közösséget is, amely elküldte és visszavárja őket? S miről maradnak le akkor, amikor benyomásokra olyannyira fogékony éveikből néhányat nem itthon töltenek?
Hogy sikerül majd – megváltozott emberként – újra beilleszkedniük a hazai kapcsolatokba? Szót érteniük azokkal, akik itthon barátaik, munkatársaik, esetleg beosztottaik, üzletfeleik lesznek? Aki Londonban végzett menedzseriskolát, meg tudja-e úgy szólítani a dunakeszi vagonjavító melósait, hogy azok megértsék, s megbízzanak benne? Nem idegenít-e el minket egymástól az, ha személyiségünk, gondolkodásunk különböző műhelyekben alakul ki, különböző tapasztalatok között? A XIX. század végén szegény emberek „tántorogtak ki” Magyarországról Amerikába, hogy megélhetést keressenek. Az elmúlt század második felében sokan politikai okból kényszerültek idegenbe. Volt, aki úgy látta, tehetségének kibontásához nem kapja meg itthon a szükséges feltételeket. Volt, aki Petőfit idézte: „Haza csak ott van, hol jog is van.” Most is vannak, akiket a körülmények megváltozása más országba csábít. Az európai országok nemcsak kétkezi munkásokat várnak, hanem például orvosokat is: mindenesetre jobb fizetéssel, kedvezőbb munkakörülményekkel, mint amire itthon számíthatnak. A rendkívüli tehetséggel rendelkező emberek pedig nyilvánvalóan nem a mi kis országunkban találnak megfelelő laboratóriumot, vonzó tudományos lehetőségeket, hanem inkább a tőkeerős országok nemzetközi tudományos központjaiban. Milyen gondosan kellene itthon – óvodától az egyetemig – kialakítanunk, fölépítenünk s korszerűsítenünk az oktatás és az emberformálás közös gyakorlatát, hogy ne kelljen féltenünk azokat, akiket hosszabb-rövidebb időre külföldre küldünk! Pénzünket nemsokára euróra cseréljük. Kell, hogy oktatási rendszerünk is eurokonform legyen. Nagy, tán jóvátehetetlen hiba volna, ha ezen a címen sajátos értékeinket veszni engednénk, háttérbe szorítanánk. A két világháború közötti magyar oktatás mind intézményes rendjét, mind személyi állományát tekintve nagyon magas színvonalon állt. Kár volna a nyugati országoktól azt eltanulnunk, amit már maguk is rossznak tartanak. Legfőképp ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a fiataloknak ne csak ismereteket nyújtsunk, hanem neveljük is őket: emberségre, felelősségtudatra, egymás elfogadására és megbecsülésére. Hazaszeretetre is. Nem üres beszéddel, hanem erős, megtartó tapasztalatokkal. Akkor majd észreveszik, hogy a szülőföldhöz, nemzethez, anyanyelvhez való hűség nemcsak adósság, amellyel másoknak tartozunk, hanem felhajtó erő is. Ahogyan Babits Mihály írja: Légy hű és légy szabad! Gondolj a madarakra, / kik hívek a fához, mely fészküket adja, / s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba! / Két hazában otthonosak: polgárai a fáknak / s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak.
Kreativitás és karakter
Benkő István, az Egon Zehnder International tanácsadói iroda vezetője: – Fontos érték a helyismeret és mindaz az egyediség, ami az itteni kultúrát, emberi karaktert jellemzi. A kreativitás ma már nemcsak a tudományos és a művészeti élet velejárója, de az üzleti világban kifejezetten elvárják a vezető pozícióra jelentkezőktől. Hat évvel ezelőtt, amikor itt munkához kezdtem, számos kellemes csalódás ért. Minden ok megvolt rá, hogy azt higgyem, komoly nehézségeket okoz majd, hogy Magyarországon több évtizedig nem lehetett jelen a piacgazdaság, így nem volt mód a velejáró üzleti kultúra, problémamegoldó képesség kialakulására. Noha ez a hátrány valóban létezett, de voltak más erények, amelyek kiegyensúlyozták. Azt láttam, hogy ha a magyar menedzsereknek egy bonyolult feladatot kellett megoldaniuk, nem adták fel addig, amíg eredményre nem jutottak. Sajátos erényük, hogy képesek újra meg újra több szempontot elmélyülten végiggondolni, s gyakorta olyan árnyalatokra és összefüggésekre felhívni a partnerek vagy a tulajdonosok figyelmét, amiről ők esetleg nem is tudtak. Ha már különlegességről és értékről beszélünk, ide sorolható az a tapasztalat, a helyi viszonyok ismerete is, amit a szakemberek Magyarországon a piacgazdaságra való nyitás óta megéltek. Hisz itt már a politikai rendszerváltozás előtt megjelentek azok a multinacionális cégek, amelyeknél tanulni, fejlődni lehetett. Megtörténhet, hogy ma egy nyugati befektetőnek éppen azokra van szüksége, akik a jelenlegi gazdasági helyzet előzményeivel is tisztában vannak. És itt nem csak egy adott országban kell gondolkozni, ezek az ismeretek több szempontból előnnyé válhatnak a térségben. Az elmúlt évtized itteni üzleti világának kialakulásából számos hasznos tanulságot lehet levonni, amelyek igen értékesek egy másik országra nézve, ahol a piacgazdaság kiépülésének elején tartanak. Ma már gyakorlat, hogy a térségben megtelepült nemzetközi cégeknek a nyugati vezetők mellett feltétlenül szükségük van egy jó magyar menedzserre. Elvárják tőle, hogy kiválóan ismerje szakterületét, a több nyelv ismeretéről nem beszélve. Megjegyzem, az üzleti világban többek között az orosz, a szláv, a szerb vagy a horvát nyelv ismerete felértékelődött. Ezen túl van egy speciális kívánalom, mégpedig a keleti és a nyugati gazdasági viszonyok jó ismerete. Néhány éve még lehetett találkozni azzal az állásponttal, hogy a hozzánk forduló cégek, ha vezetőt kerestek, a fontosabb és jobban fizető pozícióra a külföldi jelöltet választották, a magyar szakember a második vonalba került. Ma egyre inkább a teljesítmény dönt. Szellemi és anyagi értelemben is eladható érték, ha valaki nemcsak a szülőhazáját, hanem a kelet-közép-európai térség civilizációját, társadalmi szokásait, üzleti kultúráját is ismeri. Van még egy tendencia, ami feltűnt nekem: a magyar állatorvosi, a közgazdasági, a műszaki egyetemen egyre több a nyugati, az itteni oktatásért fizető hallgató. Ez szintén arra utal, hogy van mit „keresni” Magyarországon.
Az őrült rajztanár
Lányi András író: – Miféle tudás? A tudományos üzemből frissen kikerült, a mindig kész végeredmény? Amit hatvan percben, hatvan sorban, azonnali fogyasztás/elfeledés céljából, felhasználóbarát kiszerelésben, szellemi potenciazavarok ellen, a magas élvezeti értéket biztosító adalékokkal és egyéb extrákkal dobunk a tudáspiacra? Vagy az a semmire se jó, mert mindig már épp nem elegendő, amire akkor teszünk szert, amikor tudatlanságunk egyre mélyülő szakadékának peremén oldalazva, szédelgő fővel vándorlunk körbe-körbe? A szabadságnak én háromféle fogalmát ismerem: az egyik mentesség valami korlátozástól (az „én” szabadságom), a másik önkéntes elköteleződés valaki vagy valami mellett (a „te” szabadságod), a harmadik, amikor valaki szabadságra megy (holiday). E három embereszményhez – a független, az elkötelezett és a szabadságolt – a tudás háromféle felfogása illik.
A szabadsághoz mint korlátozatlansághoz szükséges tudás: hatalom. A hatalom nem egyéb, mint bánni tudás a dolgokkal. A tudnivaló, áru- és anyagismeret. Hogy tudjuk, mit kezdjünk velük, ha majd a dolgok a hatalmunkba kerülnek. Jaj lesz akkor nekik! Mert ez a tudás objektív és megfellebbezhetetlen. És tárolható, letölthető (mint egy szabadságvesztés), és tetszés szerint manipulálható. A világ mérhető objektumokból, dologi összefüggésekből áll, amelyeket mi jobban ismerünk – műszereinkkel jobban megmértünk –, mint akik előttünk jártak. A legjobb tudás a legfrissebb tudás. A hagyománynak csupán muzeális értéke van. Viszonyunk a dolgok világához az uralom, hogy uralkodni tudunk felettük. Az ember technikus vagy gépmester vagy programozó. A tudás: információ. Több információ, több tudás. Gyorsabb kommunikáció, több tudás. A hülye is tudhat tudni. Az iskola arra való, hogy felkészítsen az informatikai eszközök célszerű használatára. Így válunk piacképessé: képessé arra, hogy a technológiai-gazdasági ésszerűség rendszerében betöltsük a kijelölt szerepek valamelyikét. A képzelet, a vágy, a szenvedélyes vonzalom vagy elutasítás jelentősége a megismerésben elhomályosul. Úgy vagyunk, mint az őrült rajztanár, aki az ábrázolni kívánt tárgy képmását letörli a tábláról, és csak a megszerkesztéséhez használt segédvonalakat hagyja meg, és ezekre mondja: íme, a valóság.
Az önkéntes elköteleződéshez kellő tudást ezzel szemben megértésnek nevezzük. Amit megértünk, azon többé nem uralkodhatunk, inkább az uralkodik rajtunk a szeretet hatalmánál fogva, s azt kívánja tőlünk, hogy engedjük lenni. A tudnivaló itt nyelvi természetű, a kultúra nyelve, melyen egymást – és önmagunkat – megértjük: történetekből, melyek rólunk szólnak, személyektől, akik bennünket szólítanak. Felelünk és igyekszünk megfelelni testvérünknek, mert a megértett világ nem dolog, hanem ügy, éspedig a mi ügyünk. Viszonyunk hozzá a felelősség, vállaljuk részünket mások sorsában, részvéttel vagyunk irántuk. Az ember: társ. Gondnok talán, akire valami rábízatott.
Végül a szabadságolt lény, a nyaraló tudása: kikapcsolódni tudás, feledni tudás. Van is mit. S mi képesek vagyunk, mert igenis hatalmunkban áll, lerázni gondjainkat, kötöttségeinket. Aki akkor szabad, ha szabadságra megy, annak a tudnivaló: a használati utasítás. Hogyan használjuk, ápoljuk, élvezzük magunkat és a ránk szerelt protézisvilágot, melynek működésére többé nem vagyunk kíváncsiak. Elég az, hogy a használati utasítást követve majd hasznosak, egészségesek, boldogok stb. leszünk. A csomagolásba rejtett tarka képecskék szorgos gyűjtögetői pedig egyszer majd elutazhatnak valahová, ahol minden ugyanolyan, mint itt. A világ termék, minden eleme cserélhető, helyettesíthető és eldobható (minden élet egyszer használatos, nemdebár). Alapvető viszonyunk a világhoz a kívülállás. Vendégek vagyunk, élvezzük, amit a társasutazás programja kínál, a többi nem ránk tartozik.
A mai iskola olyan életre készít fel, amelynek java részét nem emberektől, hanem műszaki berendezésektől körülvéve kell majd eltöltenünk. Azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyek technikai eszközökkel pótolhatók vagy fokozhatók, vagy eszközeinkkel nem csereszabatosak, elveszíti jelentőségét. Az emlékezetet az adatbázisok, a helyesírást, számolni tudást számítógépes programok, a társas testedző játékokat testépítés, az egészséges életvitelt gyógyszerek, vitaminok helyettesítik. Az alkotó képzelet munkáját pedig apró gyermekkorunktól fogva a szórakoztatónak nevezett iparág teszi feleslegessé, amely standardizált vágyképekkel, szellemi rágcsálnivalóval, ízlésvilággal, véleménnyel, életideálokkal látja el a felnövekvő nemzedéket. Egyszer egy tanári továbbképzésen nekem szegezték a kérdést: azt várom-e tőlük, hogy önmagukkal és körülményeikkel egész életükben elégedetlen embereket neveljenek? Rövid habozás után igennel válaszoltam, és azóta nem jövök zavarba, ha egy mondatban kell összefoglalnom, mi keresnivalója van a közoktatásban az etikának.
A Big Science szelleme
Hámori József kutatóprofesszor: – Ma a Big Science („Nagy Tudomány”) korszakát éljük. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államokban és Japánban az éves GDP növekményének több mint 70 százalékát a tudásipar állítja elő, ezért – különösen az informatika és még inkább a biotechnológia területén – rendkívül gyors ezekben az országokban a technikai, tudományos, gazdasági fejlődés. Magyarországon más a helyzet. Kutatásfejlesztésre csupán a GDP kevesebb mint egy százaléka jut. Ezzel még a kívánatos háromszázalékos európai uniós átlagtól is elmaradunk – amelyhez azonban mindenképp fel kell majd zárkóznunk. Figyelemre méltó, hogy a kiváló gazdasági mutatókkal rendelkező Finnországban, Svédországban a GDP megközelítőleg négy százalékát fordítják ilyen célokra. A találmányok, kutatási eredmények hazánkban gyakran még a szabadalomig sem jutnak el, s ha a szabadalmaztatás mégis sikerül, nincs, aki megvalósítsa a találmányt. Pedig a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézetei közül öt nyerte el a Kiválósági Központ elismerését jelentős alapkutatási eredményeiért. A gyógyszeriparban például, amely ma a világon a tudásipar piacvezető ágazata, idehaza egyedül a Richter foglalkozik komoly alapkutatással. Általánosságban elmondható, hogy Magyarországon a külföldi tulajdonban lévő vállalatok nem hasznosítják a magyar eredményeket, inkább a külföldi know-how-t veszik át. Pedig az ország egyik legfőbb tőkéje éppen a szürkeállomány. Washingtonban például – különösen a Clinton-kormány idején – nagyon fontosnak tartották, hogy rendelkezésekkel és jelentős beruházásokkal támogassák az alapkutatásokat. Ha a fentebb, az Amerika és Japán kapcsán említett 70 százalékot 100 százaléknak vesszük, abból manapság az Egyesült Államokban a magánszféra által a kutatásokhoz nyújtott támogatás legalább 80 százalék, az állami támogatás csupán alig 20 százalék. Magyarországon a vállalkozások az alapkutatásokra szánt összegeknek kevesebb mint a felét adják, csupán a többi állami pénz. Ha pedig kevés a kutatóhely, kevés a pénz, kevés a lehetőség a megvalósításra, az agyelszíváshoz vezet. Az Egyesült Államok számára sokkal olcsóbb az a kutató, akit a hazájában, ottani pénzből képeztek ki, de a tengerentúlon dolgozik. Az Egyesült Államok szívóereje nemcsak az európai országokból, hanem Ázsiából is hatalmas: rengeteg kínai dolgozik például amerikai kutatóközpontokban. A magyar kutatók közül több százan találják meg ma a számításukat a tengerentúlon.
A tudásiparból tehát leginkább az alapkutatásokat is vállaló amerikai és japán cégek, illetve ezek az országok profitálnak, de az a kutató sem jár rosszul, aki tudja, hogy mi a számára is gyümölcsöző módja a szabadalmaztatásnak, s megfelelő háttérrel rendelkezik ahhoz is, hogy találmányaiból piaci termék lehessen. Mindezek hiánya „rossz üzlet” az olyan országok számára, amelyek hiába képzik ki tudósaikat, ha azután nem tudják őket foglalkoztatni, s annak sem teremtik meg a lehetőségét, hogy a tudásból eladható árucikk jöjjön létre. Márpedig, ahogy ezt a közvélemény is felismerte, Magyarország jövőjének egyik legerősebb pillére a tudományvezérelt gazdasági fejlődés.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
