Kicsi, nyitott ország

A szolgáltató mérnökök megtartása picikét fontosabb, mint a forint árfolyama – mondta az IBM Hungary vezérigazgatója a minap Kóka Jánosnak arról, hogy az erős vagy a gyenge nemzeti valuta tesz-e jót a magyar gazdaságnak. A hetek óta tartó viták azt tükrözik: a forintgyengülés ellenzői egyfelől az infláció növekedésétől, a devizahitelek kockázatosabbá válásától és a nyugdíjpénztárak hozamainak csökkenésétől, másfelől az euró bevezetéséhez szükséges felzárkózási program kudarcától tartanak. A „kicsi, nyitott ország” „exportorientált” gazdaságpolitikájában feltétel nélkül hívők sorra tették le voksukat a kamatcsökkentés szükségessége mellett. Szerintük a hazai valutának – az új európai uniós országokban egyébként általános – felértékelődési folyamata akadályozza a kivitel bővülését. A másik érvük: a túl magas kamatmarzs ugrásszerűen növeli az államadósságot.
Mindkét érvnek van alapja. Még akkor is, ha a magyar gazdaság exportaránya kiemelkedő Európában. Az állam eladósodottsága pedig kezd veszedelmes méreteket ölteni. A gyengébb forint ebből a szempontból kedvező hatásokkal járna. Érdemes azonban egy pillantást vetni a reálgazdaság szempontjaira. Az IBM Hungary igazgatójának fent idézett félmondata arra utal: a gyengébb forint megdrágítaná a kivitel többségét adó, de jelentős importtartalmú termékeket gyártó multinacionális vállalatok behozatalát, így a multiknak is nehezebbé válna a helyzetük. Ráadásul a meglóduló infláció és a szociális szféra helyzetének romlása miatt alkalmazottaik nehezebb helyzetbe kerülnének. Reálisabbá válna az a veszély, hogy a jól képzett szakemberek, mérnökök, kutatók, engedve a fejlett országok agyelszívó erejének, elhagynák az országot, ezért a multinacionális vállalatoknak is nehezebbé válna a helyzetük. Éppen azt kockáztatná az ország, amit kormányzati politikusok is nagyon fontosnak tartanak: hogy Magyarországra ne az olcsó munkaerőre számító, betanított munkára támaszkodó, hanem a nagy hozzáadottérték-tartalmú, innovatív termékeket gyártó iparágak települjenek. A multinacionális vállalatok abban sem érdekeltek, hogy a bérből és fizetésből élő munkavállalók és szakszervezeteik a keményebb érdekérvényesítés útjait keressék.
A gyengébb forint elsősorban azoknak az ipari és mezőgazdasági tömegáru-termelőknek az érdeke, akik hazai alapanyagból, hazai munkaerő felhasználásával próbálnak exportálni. Azonban a hazai – de az egyesült államokbeli és más nyugati – foglalkoztatási adatok is azt mutatják, hogy az ipari termelés és ennek nyomán a GDP bővülése nem feltétlenül jár együtt a munkahelyek bővülésével. Az alacsony feldolgozottságú, könnyen szállítható, nem romlandó, gyakorlatilag korlátlanul gépesíthető és előállítható termékeknél nagy a világpiaci verseny. Itt a magyarországi eredetű termékek árainak a kínai és távol-keleti árakkal kellene versenyezniük. Hogy ez a siker reményével kecsegtessen, a magyar munkabérnek nagyjából a malajziai bérek színvonalával kellene versenyeznie. Németország közelében ez talán nem szerencsés. Ezért egy bizonyos határon nem szabad túlmenni a modernizáció eme fajtájának erőltetésével – hangoztatják elemzők. A másutt tervezett tömegtermelésre való egyoldalú hagyatkozás pláne nem hozza meg a várt eredményeket. Az ipari termelés haszna ott realizálódik, ahol a tervezés és az értékesítés történik, nem ott, ahol a termelés.
Ha áttekintjük a Csillag István minisztersége alatt odaítélt Smart Hungary pályázati eredményhirdetését, kiderül: többnyire csekély kreativitást igénylő, alacsony hozzáadottérték-tartalmú, betanított munkára épülő, nem egy esetben környezetszennyező iparágak (csomagolóanyag-ipar, műanyagfröccsöntés, gumiabroncsgyártás) betelepülését támogatta a gazdasági tárca. Valószínűleg ennek a Magyarországot csak befektetési terepnek, a szakmai, mérnöki, kutató és kreatív gondolkodást elavultnak tartó, tömegtermelésre építő gazdaságfilozófiának a folytatódása az egyik oka annak, hogy a befektetők körében hiányzik a bizalom a magyar gazdaságpolitika iránt.
A bizalmi deficit gátolja az állami forrásból táplálkozó nagyberuházások, az autópályák hasznának érvényesülését. Illés Iván közgazdász – Otto Hirschmannt idézve – egy írásában az irtássávok mítoszához hasonlítja ezt a gondolkodást. Azt írja, hogy amikor az amerikaiak a második világháború után visszafoglalták a japánoktól Új-Guinea szigetét, egyenes sávokban kiirtották az őserdőt. Leszállópályákat alakítottak ki, ahol azután repülőgépek szálltak le és hozták a hadianyagot, de a bennszülött pápuák megnyerésére konzerveket és gyöngyöket is. A derék pápuák ezt követően maguk is irtották az erdőt, és rituális keretek között kivonultak az így kialakított irtássávok mellé, várták a repülőgépek és az ajándékok érkezését. Sajátos hiedelem és oksági képzet alakult ki bennük: a szemük előtt lejátszódó folyamatból azt a következtetést vonták le, hogy a repülőgépek és ajándékok érkezésének közvetlen kiváltó oka az egyenes sávokban való erdőirtás volt. Illés joggal bírálja a magyar kormányzati (és önkormányzati) bürokrácia körében uralkodó misztikus hitet, amely úgy véli, hogy az infrastruktúra fejlesztése automatikusan magával hozza a vállalkozások megtelepedését és fejlődését.
Innen kezdve Illés gondolatmenete nagyjából azonos a polgári kormány idején követettel. A kis- és középvállalkozások, a szolgáltatások, a vidéki települések támogatása nem valamilyen szocialista maradvány, hanem a nemzetközi nagyvállalatok és a kisvállalkozások hatékony együttműködésének. Negatív példaként idézi Szabolcs megyét, ahol a nagyszabású infrastrukturális fejlesztés eddig nem járt együtt a vállalkozások fellendülésével, az infrastruktúra viszonylagos fejlettségét a lakosság elszegényedése kíséri. Pozitív példaként pedig a „kelta tigris”, Írország példáját, ahová az utóbbi évtizedekben ömlött a külföldi tőke, és ahol mindmáig mindössze 25-30 kilométer autópálya van.
A balliberális kormányzat harmadik éve tartó gazdaságpolitikai vesszőfutása többek között annak köszönhető, hogy sokat áldozott a beruházásokra és a fogyasztásra, ugyanakkor elhanyagolta a reálszféra humánfeltételeinek megteremtését. És nem is volt, aki rászorította volna erre. Ennek híján a belső megtakarítások is visszaestek, a reálgazdaság terméketlensége pedig ma már a szociális ellátó- rendszereket is fenyegeti. Ezzel magyarázható a nemzetközi befektetők bizalmi deficitje is. Ilyenkor hiába mutatkozik a kormány késznek arra, hogy hosszú távú beruházásokra vállalkozzon, és befektessen – most már – a humántőkébe is. A vasút privatizációjának angliai tapasztalatai azt mutatják: ha egyszer egy gazdasági szektor iránt megrendül a bizalom, akkor nagyon nehéz megnyerni a nemzetközi befektetőket hosszú távú együttműködésre. A bizalmi deficitet fokozza, hogy a privatizáció elérte az állam úgynevezett puha testrészeit. A fegyveres testületek, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az adatkezelés, az oktatás, a központi és önkormányzati közösségi tulajdon előrehaladó privatizációja, az állam és a magánszféra ennek nyomán fokozódó együttműködése mentén a „kreativitás” az államgépezetet, a költségvetési könyvelést, valamint az állam és a magángazdaság határmezsgyéjét hatja át, nem pedig a tudomány és a gazdaság határterületét, ahol inkább szükség lenne rá. Mindez – párosulva a kormányhoz közel álló elit egyes köreiben uralkodó eszmekör, a hayeki neoliberalizmus morális deficitjével – koptatja az emberek biztonságérzetét.