Kijevben Amerika diktálta a tempót

A kijevi forradalom mentén zajló geopolitikai játszma szereplői közül a leginkább az Egyesült Államok tudta, mit akar, illetve a Brzezinski-doktrína farvizén Lengyelország használta ki aktívan uniós pozícióinak erősítésére a helyzetet, míg Oroszország hibát hibára halmozva gyenge volt az érdekérvényesítésben, az EU pedig megint csak Amerika nyomában kullogott.

Kiváló terepként kínálkoztak az Európai Unió számára az olyannyira gyenge kül- és védelempolitikai identitás megerősítésére az Ukrajnában zajló változások. Brüsszel azonban egyrészt ismét lekésett az eseményekről, másrészt híján volt a jövőre vonatkozó elképzeléseknek is.
Ennek több oka is van. Ezek között az egyik legfontosabb talán az, hogy az EU keleti dimenzióját ez idáig csupán Oroszország jelentette. Ráadásul a Kremllel kapcsolatban sem tudják Brüsszelben igazán eldönteni, hogy partner vagy vetélytárs. Miután azonban mára nyilvánvalóvá vált, hogy az Irak kapcsán kitört transzatlanti viszály mélyebb érdekkülönbségeket takar, és a szakadás lényegében tényként kezelendő, a világpolitika egyik fő pólusának szerepére vágyó Európai Uniónak el kell döntenie, hogy milyen szövetségesi rendszerben gondolkodik. Párizs és Berlin számít Oroszországra a nagy geopolitikai játszmák többségében, ami kiderült az iraki vitában is, míg London az atlanti érdekeket szem előtt tartva inkább elszigetelné Moszkvát. Az első véleményt fogalmazta meg a minap Jean de Boishue volt francia miniszter, amikor arról beszélt, hogy az ukrán válság arra szorítja az EU-t, hogy a kontinens közös érdekeit szem előtt tartva egyenrangúként viszonyuljon a szovjet modellel szakító Oroszországhoz.
Az Európa érdekeit szem előtt tartó gondolkodás természetesen azt is jelenti, hogy a kontinens politikai térképére az elmúlt hetekben felkerült Ukrajnával is számolni kell, s korántsem csupán pufferországként, Moszkva beszorítására alkalmas eszközként. Ez utóbbi elsősorban amerikai érdek, mint ahogy az is, hogy Moszkva és Brüsszel között állandósuljon a feszültség. Logikusan vetődik fel Ukrajna kapcsán az is, hogy Törökországnál jóval európaibb országról van szó, mégsem merült fel eddig komolyan Brüsszelben a szomszédsági viszonynál kecsegtetőbb alternatíva még csak távoli meglebegtetése sem. Nem lenne meglepő, ha a tagság kérdése is akkor kerülne igazán előtérbe, ha Amerika – itt is elsősorban saját érdekeit követve – Ankaráéhoz hasonló intenzitással támogatná Kijev integrálását is. Ez az érdek pedig korántsem Ukrajna felemelése, sokkal inkább az EU működőképességének gyengítése.
Az elmúlt hetekben történtek fényében elgondolkodtató, hogy az Európai Unió Amerika és Kína mellett képes lesz-e majd a harmadik világhatalmi pólus betöltésére, ha még saját környezetében is Washington diktálja számára a tempót és a szabályokat.