Kis kerék, nagykarácsony

Kényszerítő eszközök alkalmazásával fogták el – így a zsaruzsargon. Ez jelenthet gázsprayt, jelenthet bilincset avagy egyszerű kézhátracsavarást. Kényszerítő eszközök segítségével bárki helyzetbe hozható s helyre tehető. Mondhatnók, előállítható. Ma haveri körben az Arany Ökörben s liberális körökben divat úgy gondolni vagy „azt gondolni”, hogy az ünnep nem más, mint kényszerítő eszközökkel előállított lelkiállapot, s mint ilyen, „ciki”. Miért épp karácsonykor van karácsony? – kérdezik. Miért épp karácsonykor gondoljak a kisded Jézusra? Miért vessem alá magam egy kollektív közmegegyezésnek? Nekem ne írja elő senki, hogy mikor legyek bensőséges, ünnepélyes. Ne a naptár rendelje nekem a belső csöndet, s ne külső hatalmak vagy rituálék szabják meg, hogy mikor s meddig mélyüljek el.
Amióta az ember duplán szabad – dupla vak szabadság –: egyszer teológiailag mint a szabad akarat által bűnbe ejtett vagy a bűn által szabad akaratba ejtett személy – vajh mily esendőek is vagyunk? –, egyszer pediglen közjogilag, a demokrácia által szabaddá téve, nos, azóta e kérdések folyamatosan s nem minden alap nélkül kísértenek. Tény, hogy bármiféle szertartásosság, noha kifejezője a transzcendenciának, egyidejűleg világias is, hisz öltözteti a szellemet. Az is tény, hogy manapság a karácsony meglehetős távolságra került a jászol misztériumától. Mi sem bizonyítja inkább ezt, mint hogy ma már Japánban is ünneplik, egyfajta fura Valentin-nap gyanánt. Szeretet itt, szeretet ott, hipp-hopp. Ezrek megírták már, hogy a karácsony mivé fajult, mi ma – ma mi: plazaláz, kényszerneurózis, vásárlási téboly, a fogyasztói társadalom orgiája, lényegében véve üzleti vállalkozás. A legtöbb vállalkozó ekkor kaszál. A karácsony nagy üzlet. A karácsonyt kiürültségére hivatkozva zárójelbe tenni tehát akár spirituális lényegű cselekedetnek is tűnhet. Érdekes paradoxon: a világiasság épp a túlterjedt világiasságra hivatkozva tetézi magát tovább. Ha ilyen a karácsony, akkor nem is kell, nem ilyen lovat akartam. Igen ám, csakhogy akarhat-e lovat a hun, vagy kerül alá? Választhat-e magának csillagot és tevét a tuareg, vagy születik két púp közé? Teve van egypúpú, van kétpúpú vagy négypúpú, sőt több…
Az, hogy a modern ember számára kényelmetlen az ünnep, hogy egyfajta provokáció, hogy kényszerítő eszköznek vagy, Kalász Márton szavával élve, „gondolatrendőrségnek” érzi, a politikai szabadság és a szellemi szabadság máig tisztázatlan voltából fakad. Pártot például elvileg szabadon választhatunk, bárki bármi lehet: baloldali, jobboldali, akár szélsőséges is. A pályaválasztás elvileg szabad. Elvileg szabad a pálya. Végletesen, egyszer s mindenkorra sem világképünk, sem hivatásunk nem determinált. Igen ám, csakhogy bizonyos szemléletmódok és hivatások – statisztikusan – nemhez kötöttek, nemünk viszont már determinált. Senki sem választhat az anyaméhben a férfipárt és a nőpárt közül, legföljebb szülei dönthetik el, hogy mi lesz, de ez nem saját választás. Nemünk, anyanyelvünk, sok esetben vallásunk is eleve adott, beleszületünk mindegyikbe, akárcsak halandóságunk tudatába. Halhatatlanok még nem lehetünk, legföljebb örök életűek a halál után, görög istenekként még ma sem lázadhatunk tehát a végzet hatalma ellen, de ma már elvileg lehetséges az, hogy valaki férfiból nővé operálódjék, s nőből férfivá, igaz, biológiailag nem teljes értékű nővé s férfivá. Egyik vallásról át lehet térni a másikra, lehet új hazát választani. „Disszidálni.” Csakhogy ez fordítva is igaz, s épp a modernitás által feltárt extrém szabadsági fokok nyomán igaz fordítva is. Ha elvileg nem végső kényszer az, amik amúgy vagyunk, akkor mélyebb értelmű sorsvállalás, ha egy férfi férfi „marad”. Ha férfi vagy, légy férfi. Ugyanígy, ha szabad a határ, s nem a berlini fal adja a másikat, akkor nagyobb tisztelet jár annak, aki a szabad határok ellenére is hazájában marad. A szabadság és a kényszer közti viszony a beletörődés és a sorsvállalás közti viszony metaforája. Vállalni azt, amit elvetni nincs módunkban, titkos értelmű rózsa. Itt egy nagy titok lapul. Ha van más lehetőség, akkor a vállalás sarkosabb, a titok viszont halványabb. Ha nincs más lehetőség, akkor a vállalás halványabb s a titok kövér.
Vállalni magyarságunkat. Azt, hogy ez a kis nyelv és ez a kis ország a miénk. Vállalni szeretteinket. Vállalni nemünket. Hitünket. Sorsunkat. Életünket és a halált. A beletörődést a vállalás érleli fenséggé. Nyomorunkat, fogyatékunkat, korlátainkat. A mamika járókeret által jár, a korlát viszi előre. A korlátlan szabadság tisztelendő úr, de a gyakorlatban sokszor identitászavar a neve. Mr. Christmas, egy angol Guinness-rekorder sohase szedi le a karácsonyfát, őnála leghosszabb a karácsony. Háromszázhatvanöt napig tart. Hosszú huszadik század, rövid huszadik század – hosszú karácsony, rövid karácsony? Kiskerék-út, nagykerék-út. Kiskarácsony, nagykarácsony. A kiskarácsonyt a nagykarácsonnyal, a belbecs kiskerék-útját összekötni a nagykarácsony külcsínjével, ehhez kell csak a lelkikerő. Igen-igen. A formaidőzítéshez. Hogy épp akkor „jöjjél be” nekem, Uram…