Köznapló

December 9., csütörtök
Itt, Maroson eredményes volt a népszavazás! Megjött az önkormányzat lapja, a lovas címeres Nagymaros, és olvasom, hogy a szavazásra jogosultak 48 százaléka részt vett, és nem úgy fejezte ki véleményét, mint Kelet-Magyarország. Arra a kérdésre, hogy a kórházak maradjanak-e állami tulajdonban, 71 százalék válaszolt igennel, 26 százalék nemmel (a többi szavazat érvénytelen volt), a kettős állampolgársággal pedig 67 százalék értett egyet, és csak a szavazók egyharmada, 31 százalék mondott nemet. Igen, Nagymaros kezet nyújtott a határon túli magyarok felé.
Sajnos a tengerentúlon ez kevés. Sokéves barátunk, egy kedves asszony Vancouverből, aki ötvenhat óta él Kanadában, és a férje is magyar, a szavazás másnapján tudatta velünk, előbb levélben, majd versben, hogy jövőre nem jön Magyarországra, és hátat fordít az óhazának. Kár. Nem a hátat fordításért, hanem azért, mert az Óperencián túl is képes volt hatni a Gyurcsány-maszlag.

December 10., péntek
A hírnév miféleségéről kaptam levelet egy barátomtól, ma küldtem rá választ. Van egy máig élő kínai szájhagyomány, a festők mind ismerik, ez jutott eszembe, mikor írni kezdtem a levelet: „Vu Tao-ce nem halt meg. Egyszer öreg korában a palotában festett. Olyan csodás tájképet készített az egyik falra, hogy a császár is megbámulta. Akkor Vu Tao-ce fogta magát, s belelépett a képbe: megindult az ösvényen felfelé, s eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senki se látta.”
Vajon kinek vagy minek a révén maradt fenn ez a történet a VIII. század óta? – kérdeztem a levélben fotóművész barátomtól. De kérdezhettem volna úgy is, ki fontosabb a történetben: a császár, a festő vagy a kép? Ha ez a valós sorrend, akkor a hatalom fölötte áll az alkotó embernek. Jó, elfogadom a tételt, de akkor miért nem tudjuk a császár nevét? Csak a festőét ismerjük, meg azt, hogy a palotában festett. És a kép? A hagyomány szerint csodás volt. Ez olyasmit jelent, hogy élethű, valós, amelybe a festő feltűnés nélkül beléphetett, és ösvényén elindulhatott a ködös hegyek felé. Hisszük, miért ne hinnénk, hogy ilyen volt, de hol az a kép? Nincs sehol, marad hát Vu Tao-ce a VIII. századból, akiről annyit tudunk, hogy alacsony sorból indult, és lett hivatalos festő; tudjuk, hogy templomi falképeket festett, és Szu Tung-po versében is szerepel; tudjuk, hogy megörökítette Konfuciust; tudjuk, hogy félelmetes sárkányokat tudott festeni, de a képek, amelyek igazolnák mindezt, sehol – miért becsüli mégis nagyra az utókor, miért őrzi nevét az emlékezet?
Az ok a tekintély lehet. Tekintélye volt a császárnak a festő előtt, miként tekintélye a képnek a császár előtt: a sor folytatható, része a palota, a festő neve – a tekintélynek ez a körkörös formája olyan biztosan rajzolja ki az akkori világot, mint a szintvonalak térképen a hegyet. Mindenkinek megvolt a maga szintje, a vele járó tekintélye és méltósága, amely rendíthetetlen akkor is, ha a császárt megölik, ha a művészt száműzik. Az elpusztíthatatlan kultúrák, mint amilyen a kínai, ilyen képletek szerint működnek, s hiába a nagy menetelés vagy a kulturális forradalom, hiába pusztulnak vagy kerülnek ismeretlen helyre óriási értékek, a tekintély szintje és szintvonala megmarad.
Az örökös értékzavarban lévő és idegen hatásoktól szenvedő kultúrák létrehoztak egy köztes réteget: a magyarázó hivatalnokokét, akik nem állják ezt a fajta tekintélyt. A kritikának nevezett műfaj kifejezetten abból él, hogy minden érték mögé kérdőjelet tesz, s ma már ott tartunk, hogy az értékmérő fontosabb az alkotónál, vagyis annál, aki értéket teremt. Ha valaki kíváncsi rá, hogyan jött létre ez a torz állapot, olvassa el Tom Wolfe könyvét, a Festett malasztot…
Talán ez az oka annak, hogy a magyar kultúrát sokan féltik a kultúrhivatalnokok gonoszságától, akik hajlamosak beletörölni sáros lábukat. Ugyan már… Olvastam egyszer valami Rózsa (Gyula?) nevűtől egy olcsó gúnyiratot Benczúr ellen. Aztán ott volt Bernát Aurél, az irányok közt tévelygő festő, aki nekiesett Csontvárynak. Mások azzal próbálkoztak, hogy a gödöllői művésztelepnek a létezését is kiradírozzák a közemlékezetből. Tökmag Jankók intézkedése nyomán lemeszeltek néhány Aba Novák-freskót, mondván, fasiszta műalkotások. Mégis azt mondom, amit az előbb: ugyan már… Sáros lábak, kielégületlen életek, múló ocsmányságok. Másfelől mindent megmagyaráz, hogy azok lénye, akiket elhazudtak és befröcsköltek, kivétel nélkül derűt sugárzott.
A nagy kultúrákból és a nagy művészekből sosem hiányzik egyfajta derű. Ha úgy tetszik, ez az értékmérő… Pár hete egy zilált lelkű, nihilista írónőt Stockholm Nobel-díjjal lepett meg. A hölgy, hogy megtudjuk, ki ő, egy interjúban elmondta, hogy írásait mindig is a gyűlölet diktálta. Mármost mutasson nekem valaki egy olyan kultúrát, amelynek alapérzése a gyűlölet volt, és mégis jelentőssé vált! Nem találni ilyet, s úgy érzem, a szerencsétlen Frau Jelinek a Nobel-díj ellenére már most is olyan, mint aki nincs. Vu Tao-ce viszont, aki mintha sosem lett volna, egyre közelebb van hozzánk, mert élteti őt derűs legendája.
Ennyi volna csak a titka, hogy ő igen, a másik meg nem? Miért? Ez nem elég? De jó, van itt még valami. A magasztos szépség… Erről írta Yeats, az írek nagy költője: „Kihalt a művészetekből, mióta a haladásnak nevezett dekadencia a kéjes szépséget állította a helyére.” 1893-ból való ez a mondat, de mára a kéjes szépség is kihalt, megölte a kéjes borzalom, és úgy látszik, ma egy ilyen gyilkosságért Nobel-díjat is kaphat valaki.
Hurrá, nyugati, keresztény kultúra!

December 14., kedd
Vannak gesztusok, amelyek mindig meghatnak. Nem érzelmességemet jelzi ez, inkább azt, hogy egyre ritkábban találkozni velük. Elképzelhető ma ahhoz hasonló, ami 1916 novemberében történt? Károly és Zita elmentek Schratt Katalinért, két oldalról belekaroltak, és odavezették Ferenc József ravatalához. Ez mindenkiből tiszteletet váltott ki. Ma viszont némely királyi ház hercegei és hercegnői arrogánsabbak egy balatoni pincérnél. Szeretőiket, akik közt akad síbajnok, divathölgy, sofőr és playboy, hangsúlyozott testiségük miatt tartják, és ha rájuk unnak, szívfájdalom nélkül kilökik őket kegyeikből, jöhet a következő, akit ugyanúgy óriás címbetűkkel nyálaz be a bulvársajtó. Ó, a boldog Schratt, akit Bécsben mindenki „gnädige Frau”-nak, nagyságos asszonynak hívott, akinek hietzingi házában tiszteletét tette II. Leopold belga király, Péter szerb cár, XIII. Alfonz spanyol király, Ferdinánd bolgár cár, és aki kedvesen megkérte Szemere Miklóst, hogy válassza ki a vacsorához illő borokat és ínyencségeket.
Persze léteznek polgári gesztusok is, gyakorlásukhoz nem kell uralkodó, még Bécs sem kell hozzá, elég, ha az egyik felet Szerb Antalnak, a másikat pedig Füst Milánnak hívják. Bizonyság erre egy levél 1936 márciusából, feladója Szerb, címzettje Füst: „Kedves Milán, nagyon-nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám. A könyvet egyébként már olvastam, a legnagyobb élvezettel; itt küldöm az én példányomat cserébe, tudom, milyen szüksége van rá ilyenkor a szerzőknek. Üdvözlettel…”
Milyen finom figyelmesség: „itt küldöm az én példányomat cserébe…” Küldi, hogy Füst Milán elküldhesse másnak. Hogy ne a boltban kelljen megvennie a saját könyvét. Ma nem így van. A szerző dedikálja és elküldi munkáját, a címzett meg arra sem méltatja, hogy üzenjen: megkaptam. Legalább annyit mondana, hogy vacak. Bár akkor jobb, ha nem mond semmit.

December 15., szerda
Megfigyeltem, karácsony közeledtével egyre nagyobb hullámokat ver az ember lelkében az, ami történhetett volna másként. Mulasztások ezek, hibák, tévedések, amelyek oka legtöbbször a lustaság, a túlzott önérzet vagy a figyelmetlenség, jóvá kéne tenni őket, de utólag hogyan?
Előző télen történt, betévedtem egy könyvesboltba a Rákóczi térnél, és szóba elegyedtem a tulajdonossal, egy kedves hölggyel. Elmondta, hogy a tengerentúlról települtek haza mérnök férjével, és egyetlen céljuk: megismertetni a magyarsággal az 1979-ben elhunyt Székely Ödön vagy, ahogy tőlünk nyugatra ismerik, Edmond Bordeaux Székely professzor munkásságát, aki Erdélyből indult, és a szellemtudományok terén olyan messzire jutott, mint kevesen.
Nem is tudja az ember, minek tartsa ezt a férfit, hiszen orvos, filozófus, író, nyelvész, régész, természetgyógyász, pszichológus, etnográfus, őstörténész és világutazó volt egy személyben. Romain Rolland-nal, a Nobel-díjas francia íróval megalapította a Nemzetközi Biogenetikus Társaságot, a mexikói Rancho la Puertán organikus farmot létesített, hogy a gyakorlatban próbálja ki a táplálkozás ősi módszereinek és modern biokémiai ismereteinek kombinációját. Kísérlete 33 évig tartott, 124 ezren vettek részt benne. A kortalan igazságok keresése hatotta át mind a nyolcvan könyvét, amelyek sok későbbi életmű forrásai lettek; beszéljünk őszintén: arról van szó, hogy sok hazai szerző egyszerűen ellopta a természetes életről, a mértékletes táplálkozásról és az ősi kultúrákról szóló felfedezéseit, és a maga nevét írta fölé. Emiatti indulatom is oka volt, hogy felajánlottam a hölgynek, írok lapunkban Székely professzorról és munkáiról, amelyeket ők adnak ki, nem járja, hogy a hazai közönség eddig alig hallott erről a tudósról.
Mégsem írtam róla. A férjével rosszul egyeztettük az időpontot, íródott egy önérzetes levél, elhangzott egy sértett telefonbeszélgetés: elköszöntünk egymástól. Hiba volt, bánom. Illetve Székely bánja, akiről tudni kéne mindenkinek, de lám, a kicsinyesség elgáncsolta a nagyságot. Bocsásson meg érte ott fenn a mennyben, Székely professzor! (Ez kevés… Ki kell a másik felét is mondani, anélkül nem keresztényi a beismerés… Jó? Rendben.) Bocsásson meg érte a könyveit kiadó házaspár is!