Levél a pápához

– Ezt a levelet ugyan 1991 közepén megírtam és megjelentettem (még az első magyarországi pápalátogatás előtt), de azóta sem küldtem el. Most újra közreadom, már ebben az újságban, kérem, ha valakinek lehetősége van erre, jutassák el a címzetthez azzal a kísérőszöveggel, hogy Őszentsége nézze el ennek a(z) (örök) gyereknek gyermeteg sorait. És ne gondoljon – tudat alatt sem – arra, hogy azért küldeném most, talán még időben, mert jövő karácsonyra már esetleg… (De pont egy pápának magyarázzak holmi átmeneti ittlétről… az örökléttel szemben.)

KEDVES PÁPA BÁCSI!

Mesélnék Neked a mesehelikopteredről, amivel remélem, valóságosan is megérkezel, egyik magyarországi helyszínről a másik magyarországi helyszínre. Szándékosan nem írom, hogy a szívünkbe, mert ez még egy vallásos szülőnek is sok lenne a bevezetőben. (Hát ennyi jutott most hevenyészve a helikopteredről eszembe.)
De mivel a helikopter ma még sok embernek megfizethetetlen, maradok az autónál, ami szintén, de az apukám mellett. (Vagyis, mint gyerek, hát mögötte.) Ugyanis még kisebb korom óta figyelem apukámat, ahogyan teljes sebességgel utánaered annak a kocsinak, illetfve sofőrjének, aki nem adta meg neki az elsőbbséget. Ő hívőnek mondja magát, a másik is lehet az, az elsőbbség ellenére, de egyikük sem ülne… még a második helyre sem… Apukám tehát mikor majd megelőzi, nem fog autóstársának „szentségelni”, csak – ahogy mondani szokta –: megnézi. Ki követte el ellene ezt a méltánytalanságot?!
Anyukám jegyzi meg ilyenkor, hogy bizony ez primitív dolog, és valamirevaló emberhez nem méltó. De néha, kedves Pápa Bácsi, apukám leküzdi, képzeld, még magát is. Megállja, hogy nem néz át, és nem is gondol semmi rosszat közben a másikról. Ilyenkor ez a nap is jól kezdődik!
Levelem eddig, érzem, túl földhöz tapadó… és hogy mint gyerek jobban csapongjak, rákérdezek: Pápa Bácsi, föntről, gépmadártávlatból, Te meglátnál a földön például egy galambot? Azt, akit a Spirál Szervizben, több éve nemcsak apukám, hanem még sok-sok autós, egymás után… a felismerhetetlenségig vékonnyá lapított?
És látod-e, láttatják-e Veled azt a hűséget, amit a galamb párja művelt ott fájdalmában, mindnyájunk szégyenére? Ahogy – amint a szerelők mondják – ez a második galamb tizedik órája már, hogy a korláton a párja fölött mozdulatlanul ott gubbasztott?
(Szándékosan nem írom, hogy ez a spirálút viszi föl az égbe mind a két galambot.)
Te tudod, Pápa Bácsi, a galamb eleve úgy lett teremtve, hogy bármilyen szomorúságot is érez, nem tud sírni, velünk, emberekkel ellentétben. De erre majd még levelem végén visszatérek.
Annál a galamb-pépnél apukám, de én is az ő helyében, ártatlannak éreztem volna magam, mert átháríthattam volna a galambgázolás felelősségét az előttem levőkre. Ahogy ők is az előttük levőkre. És még az első tényleges gázoló is, aki valójában elütötte, biztos arra hivatkozna – és földi joggal –, hogy ez az egyedüli út, kitérni nincs hova.
(Most már csak ennyi jutott eszembe hevenyészve a helikopteredről és a bűntudatról.)
Pár szót még apukám autójáról. Amit én örököltem, kedves Pápa Bácsi, mert lassan egy éve már, hogy 53 éves vagyok. Apukám rég halott, mégsem voltam emiatt igazán bánatos. Valami kiveszett belőlem, ami még a galambban úgy látszik megvan. Lehet, hogy a galambbal csak annyiban hasonlítunk, hogy ő nem tudhatott, én meg már nem tudtam sírni.
Azóta sem. Valami elszáradt, elkopott bennem, azt hittem örökre. Pedig galamb képében – feleségem révén –, felnőtt koromban eljutott hozzám a hit. (Ez így igaz, még ha a fogalmazás változatlanul kicsit gyerekes is.)
De mikor Édesanyám agyvérzést kapott és megtudtam: menthetetlen, valami mintha mégis felszakadt volna… Emlékszem, neveltfiaimmal mentünk a Dózsa György úton, a pápai emelvény felé, én vezettem. Agyamig eljutott már, hogy Édesanyámat is elveszítettem. Csontszáraz idő, vakító napsütés volt… egyszer csak – éreztem – csorognak a könynyeim: és önkéntelenül bekapcsoltam az ablaktörlőt.

(Bárhol jártál eddig, a miséden olyan sokan voltak, hát ezt a nyilvános levélgyónást választottam.)