Közeleg az új év, a naptárba zárt idő meg költészetünk újjászületésnapja: Petőfit olvasgatok. Vannak ennél szociálliberálisan korrektebb időtöltések is (például konzervbeszélgetéseket bámulni kérészéletű politikusokkal és más nyilvános személyekkel a nemzeti képernyőn), de az ember ússzon néha szemben az árral. A delikát szellemi izgalmak érdekében gondoljuk el, hogy olvasgatásunk nem holmi haszontalan intellektuális időmúlatás, hanem jól fizetett misszió: képzeljük magunkat egy elvhű kormánypárti kultúrpolitikus bőrébe. Vegyük például a mi pánszláv (szerb és szlovák) Petőfink tudományos igényű önvallomását 1847 februárjából. Büszke baloldali alapállásból már a vers címe is maga az égetnivaló sovinizmus: Magyar vagyok.
„Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.” Mi ez a kultúrgőg, ez a szűklátókörűség? Mit tudhatott ez a kis Petrovics fiú az öt kontinens szépségeiből, ha még a tengert sem igen látta? „Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, / Ahány a szépség gazdag kebelén.” Nacionalizmus, bezárkózás. Extra Hungariam non est vita. Pfuj, pfuj. „Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl, / És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl.” No, hát azóta a róna maradt, a bérc ugrott. Merjünk kicsik lenni! Vagy „adjátok vissza a hegyeimet”? Burkolt irredentizmus, mi?
„Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.” Már megint ez az önfényezés! Sírva vigadás, búsmagyarkodás. Komolyan: nekünk Mohács kell? „Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” Szóval elbagatellizáljuk a problémákat, mi? Remek kis országimázs: taknyunk-nyálunk egybefolyik…
„Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.” Arról volt szó, hogy a büszkeség baloldali erény, nem? Ez meg terméketlen múltba révedés, hamis történelmi tudattal. „Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek.” Szép, szép. A nacionalizmus mint a családon belüli erőszak lelki kivetülése. Dicső múlt, középhatalmi álmok, fegyvermánia: szerencsére a sorhonvédséget már eltöröltük.
„Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete; / Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / Ha vert az óra, odva mélyibe.” Már megint ez a múltba fordulás… „Hogy hallgatunk! A második szomszédig / Alighogy küldjük életünk neszét, / S saját testvérink, kik reánk készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.” Tessék mondani: európai tempó a szektorsemleges lírába csempészni a kettős állampolgárság népszavazási propagandáját?
„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” Nagyon helyes. Hogy mást ne mondjunk: holokauszt. „Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Na jó, a globalizmus áldásaira a periférián még várni kell türelemmel. „De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!” No, ebből az előző két sor a Szülőföldprogram propagandájában felhasználható; a záró sorok indulatos kifakadását meg felejtsük el, mert árt a nyugodt kormányzati munkának. Egyáltalán: belefér ez az avíttas Petőfi a bolognai folyamatba? Nem kéne elsumákolni a kétszintű érettségire való átálláskor?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
