Az utazási irodánk katasztrofálisan és elfogadhatatlanul bánt velünk! Senki sem segített – fakad ki a panasz a szerda éjjel hazatért turistákból, akiket az a tudat, hogy Magyarország minden jel szerint teljesen lemondott róluk, szinte ugyanannyira megviselt, mint maga a természeti katasztrófa. – A többi külföldi mindjárt kapott segítséget, velünk viszont csak a helyiek foglalkoztak, noha ők legalább akkora bajban voltak, mint mi – meséli egy hölgy, miután tizenhat órányi repülés után gépük landolt Ferihegyen. Tímár Károly – aki feleségével és 4 éves kisfiával tartózkodott a thaiföldi Phuketen – rögvest hozzáteszi: – Felháborító, hogy miután kint is csak magunkra számíthattunk, idehaza sem várt minket senki a történtek után.
A pár perccel éjfél előtt földet ért Malév- gép utasain szemmel látható a fáradtság, noha az itthon maradt, aggódó hozzátartozókat talán még jobban megviselték a történtek. A szállodákba betörő víz sokaknak mindenét elmosta, többségük még mobiltelefonját sem tudta használni, így sok időbe telt, mire a túlélők egyáltalán életjelet tudtak adni magukról. Mint mondják, mégis szerencsések, hiszen csoportjuk minden tagja csupán néhány apró horzsolást szerzett. Pedig csak abban az utcában, ahol a magyarok laktak, rengetegen veszítették életüket. Tímár Károly is csak nehezen tudja megsaccolni, hány halottat látott a szálloda környékén, de „biztos, hogy több százan voltak”. A fiatal férfi szemébe könny szökik, amikor a kamerák kereszttüzében, a reptérre sereglett újságírók gyűrűjében megpróbálja felidézni emlékeit, de láthatóan megkönnyebbül, amikor magához ölelheti szeretteit. Noha a Malév illetékesei kérik, legyünk kíméletesek a fáradt, nehéz napokon túl lévő emberekkel, a bulvársajtó füle mellett elmennek e szavak. Minél megtörtebbnek tűnik a hosszú út után a terminál ajtaján kilépő utas, annál nagyobb eséllyel válik a fényképezőgépek, kamerák és mikrofonok áldozatává. Van, akinél a kíméletlen kérdések hallatán törik el a mécses, így azonban a könnycseppeken még több vaku fénye csillan.
A gép érkezésére várva valamelyik bulvárlap hölgy munkatársai mellettem épp azon kacarásznak, hogy amikor majd kinyílik az ajtó, nyilván nagy mennyiségű víz ömlik a várócsarnokba, az utasok pedig majd végtagokat fognak a kezükben tartani, mondván, „ezt hoztuk nektek szuvenírnek”. Ezekben a percekben nehéz eldönteni, hogy a firkászok gátlástalan nyomulása vagy az a tudat nyomasztja-e jobban a túlélőket, hogy a jelek szerint a magyar állam számára semmit sem ért az életük.
Míg néhányuknak sikerül az operatőrök háta mögött kislisszanni az épületből, vannak, akik összeszedik magukat, s szívesen osztják meg velünk emlékeiket. Az egyikük a katasztrófa első pillanatait idézi fel. Mint meséli, kint álltak az utcán, amikor a tenger felől hatalmas robajlást hallottak, majd csak annyit láttak, hogy az autókat, a pavilonokat úgy ragadja magával az ár, mintha csak műanyag flakonok lennének. Máig nem tudják, hogy élték túl mindezt. Az erősek közé tartozik a kislányát magához ölelő Álmosi Andrea is, akinek emlékei szerint pillanatokon belül kétméteres víz lepte el szállodájukat. A földszinti szobákból semmi sem maradt, aki az emeleten lakott, az esetleg kimenekíthette néhány értékét.
Nemcsak bőröndök, fényképezőgépek, mobiltelefonok tűntek el, hanem a katasztrófával egy időben a magyar idegenvezetők is. Egyikük aztán két nappal később megjelent, s felindultan közölte a turistákkal, hogy ha haza akarnak menni, mindenki legyen fél órán belül a repülőtéren. Az a tény, hogy a phuketi légikikötő a közlekedést is tönkretevő katasztrófa előtt is jó negyven percnyi útra volt, éppúgy nem érdekelte az iroda alkalmazottját, mint az, hogy mi történt utasaival az elmúlt két napon. Pedig az alacsonyabb területeken, a tengerparthoz közel fekvő hoteleket mindenkinek el kellett hagynia, hiszen egy esetleges újabb szökőár jelentette fenyegetés miatt tanácsos volt a hegyekre menekülni. A házukat, minden értéküket, s gyakran még családtagjaikat is elveszítő helyiek azonban hihetetlen emberi tartásról tanúbizonyságot téve még a legnehezebb percekben is segítették egymást és a külföldieket. Elképesztő – számolnak be a hazatérők –, hogy a kinti lakosok arcán már a cunami pusztítása után nem sokkal is újra fel lehetett fedezni a thai emberekre oly jellemző sajátságos mosolyt. Az ő segítségükkel jutottak a magyarok is biztonságos helyre, igaz, többen voltak, akiknek a szabad ég alatt kellett tölteniük az éjszakát. A veszély múlásával egyesek visszamerészkedtek a szállodába, hogy legalább a széfekben maradt útlevelüket, pénzüket visszaszerezzék. A víz ekkorra már eltűnt az utcákról, nyomában azonban papírgalacsinként összegyűrt autók, omladozó házak, s nagyon-nagyon sok halott maradt. Phuketen már ekkor járványveszélyről kezdtek beszélni, hiszen a nagy hőségben hamar oszlásnak induló holttestek néhány óra alatt elviselhetetlen bűzzel árasztották el a pálmafák övezte tengerpartot.
Néhány kilométerre a cunami pusztításától viszont olyan képet mutatott a táj, mintha nem a Földnek ezen a felén lennénk – mesélik a túlélők, akik közül éppen ezért sokan fontolgatták, hogy az eredeti tervek szerint kint maradnak. Mivel azonban a hazai irodák semmiben sem segítették őket – sőt, a még utazás előtt állóktól további százezreket akartak beszedni a téli „nyaralás” lebonyolításáért –, végül lemondtak tervükről. A kilátástalanul eltelt két nap után jött a hír a hazautazási lehetőségről. Thaiföld saját költségén ingyenesen igénybe vehető repülőgépeket indított a több száz kilométerre lévő Bangkokba, ahol – a magyarok megsegítésére Magyarországról gyakorlatilag egyedüliként lépéseket tevő – a Malév nyolcórás várakozás után felvette őket a segélyszállítmányok miatt Srí Lanka-i kitérőt tevő Boeing fedélzetére. A magyarok ekkor már tudták, hogy a külügy nem tett mást megmentésükért, mint hogy a bangkoki konzulra és egy annak a megsegítésére kiküldött másik diplomatára bízta életüket.
A Werner János kapitány által parancsnokolt Budapest felé tartó repülőn végül 53-an ültek, a még kint maradottakért egy héten belül további két chartergép indul útnak. A katasztrófa által szintén érintett Maldív-szigetekre újévkor indul egy járat. Mindezt leszámítva azonban egy időre biztosan leáll a Délkelet-Ázsiába irányuló turizmus, noha – mint ahogyan Álmosi Andrea fogalmaz – „a helyiek megérdemelnék, hogy visszatérjünk”.
Bár a pusztítás nemcsak hatalmas volt, hanem teljesen váratlan is, Phuketen igazából egy pillanatig sem volt igazi pánikhangulat. Talán ennek köszönhető, hogy a külföldiek egy jelentős része nem menekülésként fogta fel evakuálásukat. Számtalan turistáról – köztük magyarokról – azonban továbbra sincs hír, igaz, ennek jelentőségét a tragédia idején is csak a saját kommunikációjával elfoglalt magyar kormányzat továbbra is próbálja kisebbíteni. Mindazonáltal akadt olyan magyar túlélő is, aki láthatta tanújelét a hatóságok „féltő gondoskodásának”. Szerda éjjel ugyanis a kihalt Erzsébet hídon elhelyezett negyvenes tábla mögött megbúvó rendőrségi mérőkocsinak köszönhetően nemcsak e sorok írója, hanem több, teljesen kimerült, napokon át étlen-szomjan, hazájától sok ezer kilométerre bolyongó, és épphogy hazaérő túlélő is jogosítványával fizetett a gyorshajtásért.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
