Mecénások

Első mecénásaim nagybátyám és nagynéném voltak; az első pap, a második apáca tanítónő, amíg működtek az apácarendek. Egyikük fizetéséből, másikuk nyugdíjából adott havonta száz-száz forintot – nem azért, hogy pap vagy apáca legyek, hanem hogy az legyek, ami akarok: tanulhassak. Három évig ez volt az ösztöndíjam.
Klerikális család, mondhatná valaki az ötvenes évek zsargonjában, pedig nem klerikális volt, hanem szegény. Sok gyerek, kevés föld. Egy lány megy apácának, egy fiú papnak, a másik kettő férjhez megy (férjük elviszi Amerikába őket), s ha mindez sikerült, a két legkisebb, apám is, tanulhatnak. De mikor volt ez! Már az én egyetemi tanulásom is a hatvanas évek elejére esett.
Később kaptam többféle ösztöndíjat is, ezek segítettek abban, hogy pályámat módosítsam, behozzam – ezen a másikon – lemaradásomat. Majd eltelt húsz–harminc év, s bizonyos életkor után már nem illik ösztöndíjat kérni, legfeljebb külföldre, de arról inkább ne beszéljünk, az egy másik történet.
Az adománynak és a támogatásnak sokféle fajtája van. Maecenas, a legbőkezűbb római adományozó „mezei jószággal” ajándékozta meg Horatiust, Vergilius az ő közbenjárására kapta vissza apja elkobzott földjeit, állatait.
Velem ilyen nem történt. Történt más. Három évvel ezelőtt felhívott valaki telefonon. Azt mondta, Amerikából beszél, több mint harminc éve él ott – akcentusa hamisítatlanul őrzi a dunántúli, közelebbről a Bakony vidéki tájszólást –, osztálytársak voltunk, azaz csak majdnem, mert ő a B-be járt. Mindössze két évig oda is, ötvenhatban disszidált. Ugye emlékszem rá? B. Imrének hívják.
Hogyne emlékeznék, mondom. Pedig nem emlékszem, de remélem, ha egy kicsit még beszélgetünk (osztályfőnök? osztálytársak? hol laktál? bejáró voltál? Pápateszérről? Bakonygyirótról?), rögtön kiderül.
Az előbb a Duna Televízióban látott egy műsort, mondja, az én könyvemet mutatták be. Percek alatt kinyomozta a telefonszámomat, szeretné megmondani, mennyire örül. Nem tudta, hogy író lettem.
Sokáig beszélgettünk. Megtudtam, hogy Imre New York államban él, két fia van, vagyis három, mert az első felesége és az első gyereke Paraguayban lakik. És akár hiszem, akár nem, a második felesége is dél-amerikai, vele is spanyolul beszél. Kétszer volt itthon, mióta elment. Élete nagyobb részében mezőgazdasággal foglalkozott, farmer volt. Nemsokára nyugdíjba megy, rengeteg ideje lesz, és felhív majd máskor is.
Fél év múlva telefonált legközelebb. Itt vagyok, mondta, nyugdíjba mentem. Dolgozom ezentúl is, de már csak azt, amihez kedvem van. Olyasfélét mondott – ha jól értettem –, hogy tizenhat éves korától, attól a naptól fogva, amikor eldöntötte, hogy nem megy be az iskolába, helyette felszáll a csornai vonatra, és elmegy „nyugatra”, attól kezdve megállás nélkül dolgozott. Szeptemberben, amikor nyugdíjba vonult, két hétig aludt; igen, aludt, ennyi kellett, hogy kialudja az elmúlt negyvenöt évet. Kialudta. Most tele van erővel, tervvel: könyvkiadással akar foglalkozni. Azután egy paraguayi város nevét említette, oda hordta a túrót, a tejfölt a piacra – ez volt a dolga húszévesen, meg a tehenek. Az első házasságáról is beszélt, az esküvői képükön az anyósa nyakában óriási kereszt lóg, fején fekete fátyol, mint nálunk a temetéseken, ott ez a szokás, rég volt, rövid házasság volt.
Pár hét múlva hívott megint: megtalálta a könyvkiadóhoz szükséges embert. Húsz évig könyvtáros volt egy amerikai könyvtárban, tudja, mit szeretnek olvasni az ottaniak. Már találkoztak is személyesen, ha akarom, elmondja, mire jutottak. Mikor firtatom, nem kerül-e sokba a telefon, azt mondja: ne aggódjak a telefonért, neki fillérekbe kerül. És az anyagiakkal egyáltalán ne foglalkozzam. Van pénze! Hát nem értem? Egész életében dolgozott! Aki egész életében dolgozik, annak se volna pénze? Arra kér, unokanővérével (cím, telefon) vegyem fel a kapcsolatot, adjak neki a könyveimből, ő majd eljuttatja hozzá őket.
Legközelebb akkor beszéltünk, amikor ebédet főztem, náluk reggel volt, nálunk délután két óra. Told félre a fazekat, mondta, hadd meséljek egy kicsit. Nem lehet, mondtam, be kell fejezni az ebédet, késő van, mindenki éhes. Röviden beszéltünk.
A szüleiről mesélt. Hogy a múlt héten meglátogatta az édesanyját. A szüleid is kinn élnek? – kérdeztem. Persze! Amikor megkapták a Szabad Európa Rádióban elhangzott üzenetet, anyám, apám, húgom utánam jöttek. „Csak nem hagyjuk egyedül a tizenhat éves fiunkat?” De nem ezt akartam mondani. Azt, hogy a fiaim nem tudnak magyarul. Egyik se. Egész nap dolgoztam, este, amikor hazaértem, már nem volt erőm, hogy tanítsam őket. Tudom! Én is nagyon sajnálom! Nagyon! De jövőre hazamegyek. Okvetlenül küldd a könyveket!
Küldtem.
Ő pedig küldött száz dollárt. Üzente, hogy ez csak jelképes összeg, nem is előleg, inkább köszönet. A kiadó ügye jól áll, sokkal több támogatót talált, mint gondolta volna, mindenki felvidult, hogy ezentúl nem kell a könyvtárban hónapokat várni a magyar könyvekre. Küldjek egy listát – szerzőket, címeket –, hogy mit adjon ki. És ne felejtsem el, jövő márciusban hazalátogat.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk, nem sokkal később a nagynénje telefonált, hogy Imre meghalt. Nem volt beteg, bement a kórházba egy régóta halasztott kivizsgálásra, megállapítottak valamit, nem tudja, mit, két napra rá meghalt. Ott a kórházban.
Mint egy újsághír. Tegnap még volt. Apa, férj, barát, kolléga, szomszéd, iskolatárs. Ma nincs. Búcsúzzunk tőle. Gondoljunk rá.
Kedves Imre! A kiadásra javasolt könyvek listáját nem küldtem el, most meg már nem is küldöm. Kinek? Ha telefonon beszéltünk volna mondjuk két hete, megkérdeztem volna tőled: az amerikai könyvtárakban (New York? Santa Barbara? Gainesville?) vannak-e magyar nyelvű Vergilius-kötetek? A Georgicát (könyv a földművelésről, Bede Anna fordítása) neked is ajánlanám. „Hogy lesz dús a vetés… és kicsi méheivel mily gondot vállal az ember: ezt dalolom.” És a könyvet Maecenasnak ajánlja, jótevőjének, tudod, aki visszaszerezte neki apja birtokát, hogy gazdálkodhasson rajta. „Szólok végül a menny adományáról, az egekből harmatozó mézről. Méltasd ezt is figyelemre, Maecenas! Kicsi lényekről hallasz ma csudákat.”
Figyelmedbe ajánlottam volna egy szótárt is. Bartos Tibor: Magyar szótár. Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára (Corvina, 2002). Az összes szót 304 fogalomkörbe sorolja, és ezek köré koszorúba fonja a „szinonimákat”. Nem puritán, de nem is szónokias, a kocsmák szavai ugyanúgy ott vannak benne, mint a tiszteletre méltó tanároké, a főváros szlengje és a tájszavak is.
A Maecenas (mecénás) szót például a véd, segít, ad szavakkal magyarázza. A „véd” mellett, ha jól számoltam, 101 kifejezést sorakoztat fel.
Néhányat közülük búcsúzóul. Segít: segédkezet nyújt, javít a sorsán, jót tesz vele, javát akarja, szolgálja. Ad: jó szívvel ad neki, átenged, módot ad, gondoskodik.
Sajnálom, hogy nem tudod kiadni a könyveimet. A száz dollárt Bolognában költöttük el, szép út volt, köszönöm.