Én nem tudom, hogy a bizalom mire kötelez. Persze bármekkora is a bizalom, erőnkön felül nem tudunk sokat tenni, erőnkön alul annál inkább. Nemrégiben kaptam faxon a következő levelet: „Évtizedek óta a Magyar Nemzet és az Ön Én nem tudom… című rovatának szerencsés olvasója vagyok. A minap – hosszú hónapokig tartó sanyarú hiányérzet után – végre pálpusztai sajtot tudtam valahol vásárolni: se íze, se bűze. Én nem tudom, miért (nem) bűzlik a pálpusztai?
Kérem, levelemet kezelje bizalmasan, hiszen nem szeretnék magam körül szenzációt kelteni, ugyanakkor – amennyiben érdekli – ön biztosan nagyon szellemes glosszát tud erről írni. Nagyrabecsüléssel X. Y.”
Nos, az, hogy X. Y. feltételezi rólam, miszerint fent ismertetett félmondatos, szomorú közlését képes vagyok egy Én nem tudommá bővíteni, kétségkívül megtisztelő, és rendíthetetlen bizalomra utal. Ezért megkísérlem a lehetetlent.
Tegyük fel először a kérdést, valójában mi lehet az oka annak, hogy a pálpusztai immár nem büdös, s ezzel legfőbb erényét, mondhatni létezésének értelmét veszítette el. Pálpusztai bűz nélkül – rózsa illat nélkül. Elszomorító, nemdebár?
Ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy korjelenséggel állunk szemben, bizonyos merészséggel azt állíthatjuk: a globalizáció ráömlött a pálpusztaira. Még jobban kiélezve a dolgot: a világ egyre romlik, a nemzeti jelleg odavész, a multik úgy döntöttek, az egyen McDonald’sok ízetlenségét és szagtalanságát kiterjesztik az egész földre, sőt a pálpusztaira is. Ez pontosan olyan, mintha fajként kipusztítanák a flamingót. Érdekli például a multikat a trópusi esőerdők sorsa? Van persze büdös sajt nyugaton is, de hol van az a pálpusztaitól? Ady jut eszembe egy kis karinthys áttétellel: „Vagyok a nyugati sirály –: / De magyarnak köpött ki a föld / Moslék-ország a nyakamon ül / Engemet Moslék-ország örökölt: / nyöszörög a hájszagú föld.”
Mondjuk ki nyíltan, a pálpusztai hungarikum, nemzeti érték. Megfosztani a jellegétől, az épp olyan, mintha a csípős szegedi paprikát… Ju-ju-jujj! Ezt most hagyjuk. Ha még jobban belegondolunk, feltételezhetjük a következőt: az X. Y. által vásárolt pálpusztainak lejárt a szavatossági ideje. Okoskodásunk a következő: mivel általában az élelmiszerek szavatossági idejük elmúltával megbüdösödnek, logikus a feltételezés, hogy a romlott pálpusztai is zamatát veszti, tehát mondhatni: kibüdösödik. (A kibüdösödik szó eddig nem volt használatos a magyar nyelvben, de a kifakul vagy a kivilágosodik mintájára szerintem elfogadható.)
Miután feladatom felén immár túljutottam, most egy kicsit gondolkoznom kell, például azon, hogy tudnám rákenni a pálpusztai tragédiáját a Gyurcsány-kormányra. Ha baloldali népboldogító zsurnaliszta volnék, a dolog ódiumát természetesen az Orbán-kormányra hárítanám visszamenőleg.
… Ezek a pontok gondolkozásom időtartamát jelzik.
Na végre, eszembe jutott: Gyurcsány nagypolgári életvitelébe és Hiller kényes ízlésébe nem fér bele a büdös pálpusztai. A szagvesztés egyébként pontosan követi a kommunizmus szociáldemokráciába való átmenetének metódusát.
Van még egy ötletem: lehet, hogy a taglalt sajtféleség éppenséggel nem túlérlelt volt, hanem éretlen, mint Kovács az energiabiztosi posztra, ezért nem bírt megfelelő zamattal. Hogy megint Karinthy–Adyt idézzem: „Nehéz munka az enyém, / Nehéz munka az enyém, / Mi vagyunk az Új Undokak.”
(Közben megnéztem a Világatlaszban, hol van Pálpuszta. Nem leltem sehol.)
Az eddigieknél is komolyabbra fordítva a szót: a pálpusztai esete engem a győri pilótakeksz sorsára emlékeztet: a multinak az sem volt jó, addig finomítgatta, amíg teljesen elvesztette ómagyar zamatát. Remélem, hogy a pálpusztai nem sovány holland tejporból készül, s a büdösség tragikus hiánya – amelyet olvasóm tapasztalt – nem egyéb véletlennél.
Hogy a pálpusztai illata kiiktatható-e nemzeti létünkből (amelynek nagy temetője Mohács), én nem tudom…
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
