Én nem tudom, hogy mi, büszke magyarok (a la Gyurcsány) a jelen pillanatban mire lehetünk igazán büszkék. Pártunkra, kormányunkra? Gazdasági eredményeinkre? Erkölcsiségünkre? Haladó értelmiségünkre? Szabad sajtónkra? Tiszta fővárosunkra?
Ha a büszkeség helyett csupán jó érzésről beszélünk, akkor a magam részéről elmondhatom, hogy az olimpia egy bizonyos szakaszáig jólesett odaülnöm a tévé elé, például Igaly Diána csodás győzelme stílusában és esztétikájában is mély belső örömet és azonosulási vágyat váltott ki belőlem, nem kevésbé férfi vízilabdázóink tudása, tartása és intelligenciája, de eufóriámba akkor már kényszerűen beleszűrődött egy csöppnyi bánat, amelynek ugyan semmi köze nem volt Kemény Dénes csapatához, csak ahhoz a két rémes és bornírt esethez, amely – gondolom – sokakat szíven ütött. Mondhatnám (Adyval), hogy ebben a skizofrén állapotban „búsan büszke voltam a magyarra”.
Ez a bús büszkeség is elpárolgott belőlem Kovács László EU-s szerepléséről értesülvén. Az ősszoci, honi tapasztalatai alapján, nyilván azt hitte, nincs olyan helyzet, amelyből ne tudná magát kidumálni. Rá kellett jönnie, hogy a kádári zsargont Brüsszelben nem mindenki érti, s így fény derülhet a mindenkori Kovácsok „lázáros, szomorú nincsei”-re. (Ez megint Ady volt.) Sajnos mint a magyar kormány patronáltja, Kovács minden további nélkül az országgal azonosítható, s bár valószínűleg ha doppingvizsgálatra alkalmas mintát kérnek tőle, nem tagadja meg, ám a bukottak tesztje senkit nem érdekel igazán. Mindezért Gyurcsány mint büszke baloldali is súlyos felelősséggel tartozik, mivel nyilvánvaló, hogy az egész szerencsétlen ügy mozgatórugója az önérdek. Sőt a személyes érdek.
Talán megfigyelte a nyájas olvasó, hogy minden szocialista politikus a televízió által is közvetített közszereplése során az előtérben (a mikrofonállványon) és a háttérben is feltűnik a felirat, miszerint: „Lendületben az ország.” Ez egy régi trükk. Ha a szocialisták úgy érzik, hogy lendületbe jöttek, ezt kivetítik az országra és a népre (egy test, egy lélek). Mivel miniszterelnökként közelebbről megismerkedhetett az ország valódi állapotával, Gyurcsánynál jobban senki nem tudja, hogy hazánk nincs lendületben, legfeljebb akkor tekinthetjük lendületesnek, ha odaszámítjuk a lejtmenetben tapasztalható gyorsulást. Még közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a kitűnő és szemtelen szlogen két betűjét másra cseréljük, így „lendületben az ország” helyett a következő jelmondatot kapjuk: „lentülepben az ország.” (Itt jusson eszünkbe a békás hasonlat.) D helyett t, t helyett p. Ennyi, s máris elkerüljük a füllentést.
Kérdés, hogy meddig viselhető el ez a „lentülep”, és miként fogunk felállni belőle mi, „búsan büszke” magyarok. (Itt most tartok egy kis hatásszünetet, leszegett, dacos fejjel, villogó szemüveggel, aztán felszegem a fejem és folytatom.)
Miként történt az, hogy kénytelenek vagyunk itt ücsörögni és epekedni a rendszerváltozás „bús düledékein”? Hol az ország, amelyről valaha álmodni mertünk? Miként került vitás kérdéseink közé, hogy Horn Gyula vagy Orbán Viktor mondta-e ki 1956 után először, hogy ruszkik, haza? Miként történhetett, hogy Kovács, aki idehon a Steimann, a grófnő karinthys szerepét, a mindentudót játszotta, odakint szekundát kapott? Vajon csak én érzem úgy, hogy a búsongás felülkerekedik a büszkeségen, vagy ha valaki ránk tekint, valóban csak némi szánalmat érez?
A szocialisták egyelőre vígan vannak, mivel úgy vélik, megtalálták azt az embert, aki méltó kihívója lehet Orbán Viktornak. Ezért rágják a szánkba, ezért sulykolják belénk, hogy lendületben vagyunk. Valami ilyesmit hitettek el velünk negyvenöt évig.
Hogy újra elhisszük-e, én nem tudom…
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
