Mintha csak futna

Az idén nem lesz karácsony. Nem lehet, hogy legyen. Szegény, gyáva, holdkóros, szívtelen testvéreim, hagyjátok abba a számolgatást és a várakozást. Nincs mire várni. Nem fog eljönni.
Bocsássatok meg nekik, nem tudják, mit cselekedtek.
Az autóban nemzetiszín papírszalag, rajta egy szó: Összetartozunk.
Nem gyűröm össze, nem dobom ki. És nem múlik a szégyen lángja.
Nem tudom, milyen sugallatnak engedek, amikor éjjel fél tizenkettőkor, kellemetlennek ígérkező álmomat félbehagyva, fölveszem a telefont.
Igen? – ásítok egyet, de amikor meghallom a hangot, rögtön fölébredek. Aludtál – szól a kedves megállapítás.
Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa, török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel, mai magyarok! Már hogy aludtam volna? Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés. S rendezni végre közös dolgainkat. Ez a mi munkánk, és nem is kevés – hadarom egy szuszra, meg ne tudjon szólalni, míg haragom, mely nem is igazi harag, el nem csöndesül.
Szerencsére nem kérdezi, hogy orvosnál voltam-e már, hanem szelíden annyit mond, hogy vagy, Tóthom?
Lelkendezem, hogy benne vagyok egy verses regényben, azt írom éjjel-nappal, versoltár inkább, és mennyire feldühített, amikor az interneten megláttam alkotásomat, olyan volt, mint egy kalapáccsal darabokra tört szobor, ki tudja azt manapság már, hogy a vers teste – formája – ugyanolyan fontos, mint a lelke, be fogom perelni őket. Mondom tovább, nem kímélem, mondom. Ha felébresztett, akkor magára vessen, különben is kinek legyen az ember igazán dühös, ha nem a baratjának. A családja már unja, a kedvesét kímélni szeretné, nesze neked, barát. Jó lesz, ha figyelsz, mert a java csak most jön.
Én is csak versben merek káromkodni, most abba jut minden. De nem élhet az ember örökké versben. Belepusztul, ha nem káromkodhat néha egy nagyot. Jó hangosan.
Ötéves voltam ötvenhét május elsején, valószínűleg csak azért nem voltam ott a Hősök terén az ország népével együtt éljenezve a gyilkosokat, mert akkor még Nyíregyházán laktunk. Egyébként a szüleink soha nem beszéltek nekünk politikáról. Gondolom, kímélni akartak. Meg akarták hagyni a gyerekkorunkat. Ma is hálás vagyok ezért. És amikor magamtól kezdtem rájönni, hol is élek, csöppet sem csodálkoztam azon, hogy olyan sokan elmentek innen. Azon lepődtem meg, hogy nem ment el mindenki. A kamasz ilyen kegyetlen. És még mindig itt vagyok. Tehetek én róla, hogy szeretem ezt a nyomorult várost? Itt vagy még? Nyolcvankilencben elkezdtem írni egy verset, az volt a címe, hogy Bárányos forradalom. Azóta öszszetéptem. Most már tudom, hogy nem bárányok voltunk, hanem birkák.
Jön a karácsony is, imádom a feldíszített várost, a sok-sok apró csillagot a fákon, mindent, még a lökdösődést is az üzletekben, mert a karácsony szent. Engem először nagymamám vitt el a templomba, úgy, hogy már a saját lábamon mentem, négy-öt éves lehettem, a húgom három se volt még talán, ő fogott kézen bennünket, jól bebugyolált kis krampuszokat, el kellett mennünk otthonról, amíg szüleink feldíszítették a fát, és ahogy nekünk mondták: a Jézuska meghozza az ajándékokat. Nagymama meg elsétált velünk a templomba, odavezetett az oltárhoz, és megmutatta a jászolban fekvő Kisjézust.
Ezt a manővert nyilván nem egyeztette a szüleinkkel, arra meg kifejezetten emlékszem, hogy tilos volt a látogatásról otthon beszélni. Az én drága Nagyanyám! Aki még olvasni sem tudott, de nem tűrhette, hogy a karácsony szentségéből valami ne jusson nekünk. Bátor volt a maga módján, de taktikai érzék nem volt benne. Hiszen hogy feküdhet a Kisjézus a jászolban, miközben hurcolja az ajándékokat?
Szépen hullott a hó, ahogy mostanában már soha.
Ne hidd, hogy szomorú vagyok.
Volt nemrég egy telefonbeszélgetésem, hangtalanul sírtam, miközben azért zavartalanul „beszélgettem”. Nem tudtam, az öröm vagy a fájdalom könynyei, csak hogy folyik a sós víz az arcomon lefelé. Aztán a végén valami az öröm felé billentette a mérleget. Ennyire „bárányos” a természetem? Mit gondolsz?
Ne is mondj semmit, ne vigasztalj.
Miután hét éve nem hagytam el Románia felé a magyar határt, nem tudom, még mindig olyan iszonyú benzinszag van-e, mint régen. Más szaga volt a levegőnek Romániában. A bukaresti szállodában pedig szürke volt a lepedő. Pedig frissen mosott volt. Ezt nem felejtem el. Román fehérnek neveztük a húgommal. Eszembe jutnak Veránkán megismert író barátaink, akiknek szerényen dicsekedni próbáltunk a tájjal, a gemenci erdővel, a madarakkal, a csöndesen, szelíd méltósággal folydogáló Dunával, mintha a mienk lenne. Egyikük mindig a magasba nézett, és dünnyögött valamit: jó, jó, igen, de azért a hegyek, a havasok… Látnod kellett volna, ahogy a látóhatárt kémlelte. Nem viccelt. Ő a világ egyetlen városára nem cserélné el a hegyeit. Nem adná oda a világ minden kincséért sem. Tudom. Három napja se volt itt, és már hazavágyott. Benzinszag ide vagy oda. Amit persze ő nem is érez. Ő a mi isten tudja, milyen „szagunkat” érzi. Amikor hazajöttem Amerikából, a pattogatott kukorica édeskés, ragacsos, erőszakos „illata” mindig New Yorkot idézte föl. Kezdetben csak a mozikban. Ma már az egész városnak New York-szaga van. Még a gondolatainknak is. A gyerekeink képzeletének is. A szagnak nincs határa.
A brutális filmeknek, videoklipeknek, a lélektelenségnek, a drognak sincs, amelyet szeretet és törődés helyett odalöknek eléjük.
De azért a haza mégis létezik. Az otthon, a szorítás a torokban, akár megyünk, akár jövünk. Ismeri ezt a világ legnagyobb csavargója is. Milyen kicsi volt nekem az Erzsébet híd, amikor hazajöttem New Yorkból, és Manhattan összes hídja nem ért fel ezzel az egyetlennel. Ki kényszerít arra, hogy valljak a hazámról, hogy… nem, ezt a mondatot nem vagyok hajlandó befejezni.
Felversz éjjel álmomból, ne csodálkozz, hogy ilyen összevissza beszélek. Kik az én honfitársaim? Ők, akiken átlépett a határ. Olyikon nem is egyszer. Vagy a tátralomnici fenyők, amelyek már soha nem lesznek többé. Egy évszázadot kell várni, hogy… Ki tud anynyit várni? Hogy én még síelni sem tudok? Na és? A fájdalomnak sincs határa. Mi az a magyarverés? Valami új harcművészet? Ezt kérdezte az unokaöcsém, aki még nem jár iskolába, de olvasni már tud, és azt látja, hogy „Szabadkán mindennaposak a magyarverések”. Erre mit mondjak? Mondjam, hogy nem éppen új, elég régi már? És hogy, angyalom, ne olvass te még újságot, amikor olyan büszke a tudományára? Akit mindennap megvernek, az belehalhat? Erre mit mondjak? Még messszebb a moldvai csángókat nem engedik magyarul tanulni, mert elöljáróik szerint ők románok. Miféle Európában panaszoljam be őket? Csak a fehér papírom marad, amely nem fog eljutni sehova, mert… de ez már más káposzta. Európa? Ugyan. Európa nem méltó már a nevére sem. Hát így vagyok. Mondjam még?
Mondjad, Tóthom.
Nem mondom, kifulladtam. Különben is, az éjszakai beszéd az félig álom, félig képzelet, holnapra nem marad belőle semmi.
De nappal nem érünk rá beszélgetni.
Látod, ez igaz. Hova rohanunk? Miről maradunk le?
Tudod mit? Már felébredtem. Pár éve, amikor még élveztem, hogy van üzenetrögzítőm, és akkor még tényleg volt, ma már nincs, tudod, mi volt a beköszönő szöveg? Így hangzott:
„Eltűnt, bánatunkra, annyi minden,
és a szép mintha csak futna innen.”
Aki ezek után még hagyott üzenetet, az meg is érdemelte. Hamar letöröltem, mert aztán én is túlzásnak tartottam. Nem is tudom, miért jutott most eszembe. Heimito von Doderer írta.
Elmondom, mi az, ami boldoggá tesz mostanában. Van egy kövem, ónix. Olyan fényes, pokoli feketét te még nem láttál. Megnéztem a lexikonban, féldrágakő, az achát egyik fajtája. Törökországból hozta valaki.
Ezt a követ szoktam a kezembe venni, elég nehéz, ráadásul nem simul a tenyérbe könnyedén, inkább olyan, mint egy öklömnyi szikla. Gyakran fölemelem az éjjeliszekrényről, nézegetem és hiszem, hogy átad nekem évszázados erejéből valamennyit. Bár ahhoz, hogy egészen a tenyerembe simuljon, néhány millimétert kopnia kéne, és attól félek, arra már nincs egy-két évszázadom. Látod, a szerelemről még nem is volt szó, pedig…
De hát arról beszéltél végig, nem?
De. Igen.