Életem legnehezebb műsorát vezettem le hétfő reggel – meséli a székely anyavárosban Balázs Árpád, a helyi Príma Rádió műsorvezetője. Mivel a román törvények értelmében minden műsort rögzíteni kell, nincs akadálya annak, hogy újra meghallgassuk a betelefonálók véleményét: meglett férfiak zokognak a kagylóba, és egymást érik az elkeseredett hangú sms-ek. Kisül a szemem a szégyentől, hogy magyar tagadja meg a magyart – írta valaki, más meg arról számol be, hogy gyászol a lelke. A komor hangulatot végül feloldja egy kecseti székely, aki azt hajtogatja töretlen optimizmussal, hogy nem baj, ha nem segít az anyaország, csak ne is ártson. Tudják, mint a deszkát szállító székely, amikor kiköti a szekeret a korcsma elé, és odaszól a bakternak: ne őrizze, de ne is nyúljon hozzá!
Balázs Árpád úgy véli, egy világ omlott össze az erdélyi magyarokban az anyaország közönye láttán. – Eddig minden szilveszterkor alig vártuk az éjjel egy órát, hogy a recsegve-ropogva fogható Kossuth rádióban meghallgassuk a Himnuszt. Most milyen szívvel tudom elénekelni?!
Hétfőn délután az egyik népszerű udvarhelyi kávézó, a G. Pub tulajdonosa kiírta egy táblára a bejáratnál: „Magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki!” Bent már finomít a pincér: csak a nemmel szavazó magyar állampolgárokra vonatkozik a restrikció. A betérő fiatalok jó poénnak vélik a feliratot és elindul az ötletroham, hogyan lehetne „visszavágni” a gyalázatért. Döntés születik, hogy a csütörtökön kezdődő magyarországi női kézilabda Európa-bajnokságra induló szurkolótábor a magukkal vitt hatalmas, nemzetiszínű lobogóra felírja: „Szurkolók vagyunk, de állampolgárok nem! – Székelyudvarhely”. Valaki azt javasolja, hogy ezentúl az éjjel egy órás magyar szilveszter (az éjfélkor beköszönő román újévet itt nem szokták ünnepelni) helyett vezessék be a fél egyes „székely újévet”.
Elterjed a hír, hogy Csíkban valakik piros festékkel NEM feliratot mázoltak a magyar rendszámú autókra, de később kiderül, kacsa volt az egész.
Csíkszeredában különben már vasárnap este történt egy kisebb incidens. Az egyik népszerű korcsma, a Tilos közönsége lélegzet-visszafojtva nézte a Duna Televízió választási műsorát, a képernyőn éppen a nem állt győzelemre, amikor az ott italozó anyaországi fiatalok megkérték a pincért, hogy „kapcsolja ki ezt a hülyeséget”. A góbék rossz néven vették a kérést, és igen határozottan kipakolták az ivóból a magyarországiakat. A városban most az a leggyakrabban feltett kérdés, hogy mi legyen a csíksomlyói búcsúba látogató anyaországiakkal. „Vezessük be a székely vízumot” – javasolta valaki az egyik kereskedelmi rádióban, míg mások amellett kardoskodtak, hogy tegyék kötelezővé a „búcsú Csíksomlyótól” feliratú pólót. Az ötletrohamot Darvas Kozma József csíkszeredai esperes-plébános állította meg, aki nyílt levélben hangsúlyozta, hogy még hisz az összefogásban. „Addig törlöm az egyik szememet, s kezemből lassan leteszem az előkészített tojást, amellyel megdobálni szándékoztam az ide látogató »magyar elvtársakat«. Nem piszkolom be sem kezemet, sem lelkemet. Aki a trágyadombra csap, biztosan összekeni magát. Viszont szeretettel várom azokat, akiknek lelkében él a nemzet. Hangjukat meghallom, és ajtómat megnyitom” – írta a lelkész.
Hétfőn Gyergyószentmiklóson, a város névadójáról elnevezett búcsún csak a rendszerváltást követő évben voltak anynyian, mint most. A többezres tömeg lehorgasztott fővel vonult körbe a városon, a kisírt szemű asszonyok és a dacos férfiak idén először nem énekelték el a nemzeti imát. Gyászpántlikát tettek a millenniumi zászlóra, és a plébánia épületéről a hívek levetették a piros-fehér-zöld lobogót. A kapura vörös-fekete betűkkel megírt plakát került, amelyre Károlyi, Rákosi, Kádár, Hiller és Gyurcsány nevet írták fel, a Boldogasszony Anyánk utolsó sorát pedig így énekelték: Ne feledkezzél meg romlott magyarokról! A szentmiseáldozatot bemutató Veress András egri püspök magyarországi hívei nevében is elnézést kért a népszavazás eredménye miatt. Az Udvarhelyi Híradó című napilap főszerkesztőjének mobilja állandóan csörög: magyarországi ismerősök, barátok hívják fel és szabadkoznak az eredmény miatt. Rengeteg bocsánatkérő e-mailt is kapunk, sokan pedig csak annyit mondanak, hogy ők igennel szavaztak. Arra is volt példa, hogy innen kellett megvigasztalni a végsőkig elkeseredett anyaországit. A lapban megjelenő olvasói vélemények között csemegézve kiderül, hogy Szent István királyunk infarktust kapott volna az eredmény hallatán, akad, aki soha többé nem akar magyar terméket venni, más pedig arra figyelmeztet: ezentúl nehéz lesz az anyaországban a „külföldi” Kölcsey Himnuszát elénekelni.
Másnapra leülepedett a harag, és a fájdalmas beletörődés vette át a helyét. „Ne csüggedjetek, székely testvérek, a Hargitát, a Csíksomlyót, a múltunkat és a lelkünket úgysem vehetik el tőlünk! – írta valaki. – Mi megyünk Magyarországra identitástudatot keresni, vagy ők jönnek ide?” A Székelyföldi Regionális Stúdióba a fenyédi Tamási Gábor két piros-fehér-zöld lobogót vitt be, hogy küldjék el az MSZP székházába vagy a magyar kormánynak. A melléklet levelében leírta, hogy az egyik zászló még 1956-ban készült nagy titokban, amikor halál járt volna érte. A férfi a nyolcvanas évek elején Amerikába szökött, és magával vitte a trikolórt, majd hazatelepedésekor is magával hozta. Tamási Gábor szerint a benne levő reménnyel együtt a hite is meghalt, ezért azt javasolja, hogy ezentúl mindenki csak székelynek vallja magát, ne magyarnak.
– Az én koromban már értelmetlen a reménykedés – fogalmazta meg –, én már nem érem meg, hogy ne bozgornak hívjanak, hanem olyan büszke embernek, akinek a szülőföldje mellett hazája is van.
Mások szerint a „Magyar vagyok, nem turista” feliratú pólók helyett „Turista vagyok, nem magyar” feliratút kellene legyártani. Beindultak a poénos kör-sms-ek is, egy vicces kedvű atyafi imigyen fogalmazott: „Gyűjtést szervezünk mi, határon túliak! Minden Magyarországon szavazásra jogosultnak húszezer forintot gyűjtünk. Részletekről később, add tovább!”
Az események a világhálós fórumok közönségét is felbolygatták. Az erdélyi Transindex Disputa nevű fórumán sokan névvel, címmel vállalják véleményüket. A csíkmindszenti Molnár Judit azt kérdezte a többiektől: „Imádkozhatok-e én még a Magyarok Nagyasszonyához? Mi lesz a csíksomlyói búcsún? Ránk szakad-e ott majd az ég?” Az egyik anyaországi hozzászóló sokkal gyakorlatiasabb volt, amikor kifejtette, karácsonykor Ditróba látogatna egy kék Zsigulival (amelynek a rendszámát is megadta), s mivel ő igennel szavazott, arra kéri a derék székelyeket, ha lehet, ne a frissen vásárolt jobb első fényszórót törjék szét féktelen dühükben.
Kedden hagyományosan piacnap van Udvarhelyen, de az alkudozás helyett inkább a népszavazás által megtiport büszkeség volt a fő téma. A báránybőr kucsmákat áruló középkorú férfi arra emlékeztette vevőit, hogy a nem túl gazdag Románia szó nélkül, csendben és százezres nagyságrendben adta meg a még szegényebb moldáviai románoknak az állampolgárságot.
Orosz Pál Levente udvarhelyi vállalkozó keserű szájízzel meséli, hogy az utóbbi nyolc évben minden nyáron Magyarországra vitte a családját nyaralni. – Végiglátogatjuk a színházakat és a kulturális eseményeket, százezer forint fölött költök a magyar bevásárlóközpontokban a nagyobb ünnepek idején, s most azt mondják nekem, hogy azért nem lehetek magyar, mert sokba kerülök az anyaországnak – meséli. – Legközelebb majd Bukarestben vásárolok be Budapest helyett, és Görögországba megyünk nyaralni – teszi hozzá.
A piacon áruló Mihálykó Ilona Máréfalváról hozta be eladni a zöldségeket. Nyáron két szobát is kiad, többnyire anyaországi vendégeknek. Az ő szemében vasárnap „nagyon leszerepelt” az anyaország, de ő akkor is magyar marad. – Lánykori nevemben ipszilonnal írtam a Györfyt – meséli –, hát rólam mondták azt, hogy nem vagyok magyar. Bezzeg a nyáron idejönnek fele pénzen nyaralni, jó étvággyal eszik a rántott húst, és elvárják, hogy kitegyük értük a lelkünk. Ezentúl csak euróért adom ki nekik a lakásomat, és csak románul vagyok hajlandó beszélni velük – mondja, de azért kikacsint a fejkendő mögül, hogy értsük, nem gondolja ezt annyira komolyan. A piacon hamar tömeg verődik körénk, az emberek egyre sorolják a sérelmeiket, de azután megegyeznek abban: mint annyi más rosszat, megemésztik valahogy ezt is. Indulnánk tovább, amikor utánunk szól Ilona, hogy azért írjuk bele a cikkbe, ezentúl is örülnek a magyar turistának.
Szentegyházán épp próba közben érem utol Haáz Sándor zenetanárt, aki a százötven fős gyermekfilharmóniával anyaországi turnéra készül. A zenekart egy helyi alapítvány működteti, a jövedelem egy részét a művelődési ház tetőterében kialakított vendégszobák kiadásából teremtik elő. – Ezután is örömmel várjuk a magyarországi vendégeket – mondja -, hiszen akik eljönnek hozzánk, azok általában igennel szavaztak. Azokat pedig, akik nem mentek el voksolni vagy a nemet húzták be, nem érdekli Erdély. Beszélgettünk a tanárkollégákkal is erről a kérdésről, és úgy döntöttünk, nem vonunk le messzemenő következtetéseket, hanem megvonjuk a vállunkat, és tudomásul vesszük: a zseb szavazott a szív helyett. Tegnap volt a székelyudvarhelyi zeneiskola Mikulás-napi ünnepsége, amelynek a végén elénekelték a Szózatot. A vasárnap esti eredmény után fantasztikus érzés volt arról énekelni, hogy „hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar”. Tíz nap múlva indulok az anyaországba a gyerekekkel, s gondolkodtam azon, hogy változtassak-e a programon. Úgy döntöttem, minden marad az eredeti elképzelések szerint, mert most talán még fontosabb ott is bebizonyítani, hogy létezünk, és nekünk a történtektől függetlenül Budapest a fővárosunk, oda is hazamegyünk. Sajnálom, hogy ekkora felhajtás lett a népszavazás körül – volt egy idétlen cirkuszokkal teli adventi hetünk, de ideje lezárni ezt a határ mindkét oldalán. Folytatni kell a dolgunkat, a gyerekek fellépnek majd Debrecenben, Budapesten, Sopronban és Hódmezővásárhelyen is, hogy a karácsonyról, a szeretetről és az összetartozásról énekeljenek. Attól tartok, hogy aki eljön majd a koncertjeinkre, az sajnálattal vagy más előítélettel ül be, és nem arra figyel majd, hogy mit és hogyan énekelünk.
origo.hu
Haderőfejlesztés: megérkeztek az első L–39 Skyfox gépek a magyar légierőhöz
