Mennyit ér az ellopott magánélet titka? Nagyon keveset. Egy évet, ugyanis ez a legsúlyosabb ítélet, amelyet a francia bíró kiszabhat az előtte megjelent 12 vádlottra. Valószínűleg a fent említett büntetésnek is csak töredékét kapják, persze felfüggesztve, tekintettel a bűn elkövetése óta eltelt hosszú időre. A fő bűnös, az akkori elnök, Francois Mitterrand pedig valahonnan felülről nézi ezt a megkésett színdarabot.
A bíróság előtt azok állnak most, akik az 1980–90-es években a szocialista miniszterelnökök kabinetfőnökei voltak, valamint a lehallgatásokat végző csapat néhány tagja, élén Christian Prouteau parancsokkal, aki az Élysée-palota terroristaellenes sejtjét irányította. Alig telt el két hét a tárgyalásból, de már tudni lehet a védekezés lényegét: parancsra tettem.
A másik oldalon, a vádlók helyén ül a lehallgatott 150 személy közül mintegy negyven, Franciaországban közismert személyiség: ügyvédek, üzletemberek, írók, újságírók, kiadók vezetői és egy színésznő. Ők meg akarják tudni, vajon miért kerültek a lehallgatottak listájára, hogyan zajlottak a telefonlehallgatások.
Vissza kell mennünk az időben jó negyed századot, hogy kibogozhassuk a történet szálait. A francia elnökválasztáson, 1981 májusában Francois Mitterrand, a Szocialista Párt jelöltje aratott győzelmet. Abban az időben a baloldali fordulat korántsem volt mindennapos a világ nyugati felén. Röviddel ezután Franciaországban a szocialisták megnyerték a parlamenti választást is, és koalíciót kötöttek a kommunistákkal. Az öröm percei gyorsan elszálltak, ugyanis a szocialista–kommunista kormánnyal szemben valójában ellenséges államgépezet állt, velük kellett hozzálátniuk reformelképzeléseik megvalósításához.
A hatalom csúcsán, az Élysée-palotában azonban másféle félelmek is munkáltak. Az azóta kiadott emlékiratokból kiderült, hogy mennyire tartott Francois Mitterrand az Allende-szindrómától, a chilei elnököt ugyanis alig öt évvel azelőtt puccsal megdöntötték és megölték. A francia elnök félt mindenféle szélsőségességtől, legyen az szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali, ugyanis ez utóbbiak sem szívelték a szocialisták szövetségét a kommunistákkal, ráadásul a nemzetközi terror már Párizs központjában sújtott le: 1982. augusztus 9-én bomba robbant egy rue rosiers-i zsidó étteremben, hat személy halálát okozva.
A baloldal és a rendőrség viszonya ebben az időszakban feszült volt, ezért Mitterrand a csendőrséget választotta ki a közvetlenül alá tartozó „terroristaellenes sejt” létrehozására. Az egységnek kellett felelnie az elnök biztonságáért, továbbá a terroristaellenes harc összehangolásáért, az információk gyűjtéséért és akciók végrehajtásáért. A sejt vezetésére az a Christian Prouteau kapott megbízást, aki ekkor már majd egy évtizede irányította a csendőrség kommandóját, a GIGN elit egységet. Prouteau – mint azt a jelenlegi tárgyaláson megerősítette – háromszor mondott nemet Mitterrand-nak, végül egy személyes találkozón elárulta politikai meggyőződését: „Én nem önre szavaztam, elnök úr!” „Hát ha csak ez a baj…” – válaszolta mosolyogva Mitterrand, és a kettejük üzlete megköttetett.
Az operációs munka, a terroristaellenes akciók végrehajtása hatalmas botránnyal kezdődött. Prouteau helyettese, Paul Barill, aki ezt a részleget vezette, túlbuzgóságában kreált egy terroristaügyet, hogy az egység hatékonyságát ezzel példázza. Ő maga rejtett el fegyvereket három ír állampolgár párizsi lakásán, ezáltal adva dicsfényt a „rendkívül veszélyes” terroristák elfogásának. Az Élysée-palota operációs egységét villámgyorsan megszüntették, így maradt Prouteau-ra az elnök személyes biztonságának garantálása.
„Biztosíthatom önt teljes diszkréciómról, ami az útjait illeti. (Különösen a »magán«-útjait illetően, ahogy ezt bevett szokás szerint nevezik.) […] A védelmi minisztérium kabinetirodáján keresztül rendelkezésünkre bocsátott telefonvonalakon lezajlott beszélgetések, természetesen, semmilyen körülmények között sem kerülhetnek nyilvánosságra” – ezt írta Prouteau az elnöknek 1985 végén. Az államfő tájékoztatására az Invalidusok tere alatt 20 telefonvonal – akár egyszerre történő – lehallgatására alkalmas készülék működött. 1983–86 között a fent jelzett 150 személy mintegy 3000 beszélgetését rögzítették. A telefonhívásokban közel 2000 személy volt érintett. Ezeket a beszélgetéseket összefoglalták, de volt olyan is, hogy teljes terjedelmükben Mitterrand elé terjesztették. Az elnök gyakran szignóval jelezte, hogy megismerkedett azok tartalmával. A kiválasztott célszemélyekre gyakran Francois Mitterrand tett javaslatot.
Az 1985-ös Prouteau-üzenetből kiderül, hogy az akkori szabályok szerint a miniszterelnök, illetve kabinetfőnöke adhatott engedélyt lehallgatásokra, valamint kérhette ezt a belügy- és védelmi minisztérium vezetője is a kormányfőhöz intézett írásos beadványban. A fenti levélben egyébként Prouteau panaszkodott az elnöknek Louis Schweitzerre, Laurent Fabius miniszterelnök kabinetfőnökére (jelenleg a Renault elnöke, ő is a vádlottak padján ül a párizsi tárgyaláson), hogy akadékoskodásával problémákat okoz az engedélyek kiadásában.
A lehallgatott személyek esetében jó, ha tízről merülhetett fel a gyanú, hogy esetleg terroristákkal tart kapcsolatot. Az igazság az, hogy védeni kellett Francois Mitterrand-t, vagyis az ő nagy titkát, a házasságon kívül született lányát, Mazarine Pingeot-t és „második családját”. A köztársaság szolgálatára felállított terroristaellenes egységet igen könnyen fel lehetett használni személyes információk megszerzésére. A demokratikusan megválasztott elnök kezében hogyan alakulhatott át a hatalom olyan eszközzé, amelyet senkinek sem volt joga ellenőrizni? – valójában ez a nagy kérdés. A nagy testvér effektus itt is működött – törvénytelenül megfigyelni és esetleg majd felhasználni a kapott információkat. A hatalmi visszaéléshez hozzájárult az is, hogy – mint Franciaországban mondani szokták – Mitterrand egy más kor gyermeke volt: a saját maga keltette és a mások által gerjesztett intrikák övezték. Sohasem akart lemondani a köztársasági elnöki lét mellett párhuzamos saját világáról, szerette a titkos utakat.
De kik is voltak azok, akiknek Mitterrand minden lépéséről tudni akart? Az Élysée-sejt, ha egy ellenőrzésre szánt személy neve elhagyta az elnök száját, azonnal rátapadt az illetőre. Még a megfigyelt házának portását is lehallgatták, sőt a vendéglőt, ahol gyakran megfordult, nem beszélve a barátairól. Az egyik neves lehallgatott az azóta elhunyt Jean-Edern Hallier író volt, akit a 70-es években Mitterrrand nagyon tisztelt. Valószínűleg neki elárulta törvénytelen leánya, Mazarine létezését, amellyel a vitatható jellemű író vissza akart élni, amikor a politikust elnökké választották. „Tonton és Mazarine – Francois Mitterrand elvesztett dicsősége” címmel írt pamfletet, amellyel le akarta rántani a leplet Mitterrand-ról, és nemcsak titkos családjáról, hanem a második világháború alatti tevékenységéről is. (Tonton volt Mitterrand gúnyneve.) Hallier telefonlehallgatásainak jegyzőkönyve majd nyolcszáz oldalt tesz ki. Végül az író eltekintett a mű kiadásától, cserébe, hogy az Élysée-palota rendezte tartozását a francia adóhivatalnál.
Az 1980-as évek elején életben lévő rendelkezések egyértelműen tiltották a politikusok, bírók, ügyvédek, újságírók, szakszervezeti vezetők telefonjainak lehallgatását. Ezen foglalkozási ágak viszont szinte hiánytalanul szerepeltek az Élysée lehallgatási listáján. Különösen az újságírók keltették fel a nagy fülek kíváncsiságát. Edwy Plenel, a Le Monde minap lemondott egyik vezetője különös figyelmet vívott ki magának. A volt trockista aktivista rendkívül jó információkkal rendelkezett a hatalom számára kényes témákban – a vincennes-i írek ügyében, a Greenpeace-hajó új-zélandi felrobbanásában –, ki kellett deríteni, honnan ilyen tájékozott.
A lehallgatottak közt volt Charles Pasqua, a jobboldal jeles képviselője, későbbi miniszter, mégpedig azért, mert kapcsolatokat ápolt a szélsőséges Nemzeti Front környezétébe tartozó személyekkel. De a szocialista Laurent Fabius feleségét is lehallgatták: „Keresztneve Francoise, született Castro, görög-török zsidó, Mexikóban látta meg a napvilágot, francia honosítású” – áll a jelentésben.
Érdekes, hogy Mitterrand a szeretőjét, Anne Pingeot-t is lehallgattatta. Talán a féltékenység munkált benne, de még Pingeot barátnőjére is ráállítottak egy készüléket. Ugyanakkor van egy megmagyarázatlan telefonlehallgatás: a Carole Bouquet színésznőé, akinek két hónapig minden beszélgetéséről teljes egészében értesült Mitterrand. Enynyire rabul ejtette volna a fiatal hölgy? De az is lehet, hogy csak Bouquet producer férje érdekelte, aki jó kapcsolatokat ápolt az akkori algériai elnökkel.
A lehallgatási botrányról a Libération című baloldali napilap lebbentette föl a fátylat 1993-ban. Aztán történt egy rejtélyes fordulat: 1995. január 12-én egy csinos, fekete ruhás hölgy jelent meg a párizsi igazságügyi palotában. A portásnak csomagot adott át, amelyet egy ügyvédtől hozott Valat vizsgálóbírónak, aki egy éve kezdett a lehallgatásokkal foglalkozni. Természetesen az ügyvéd nem létezett. A vizsgálóbíró öt adathordozót talált a csomagban, rajtuk a számos telefonlehallgatási jegyzőkönyvet. A nyomozás során Prouteau egyik garázsában rábukkantak 165 titkossá minősített beszélgetésre, amelyeken jól látszik Mitterrand kézjegye. A terroristaellenes sejt főnöke nehezebb időkre rejthette el, előre biztosítva magának a védekezést: az elnök személyes utasítására cselekedett.
Talán a tárgyaláson kiderül, hogy miért lett öngyilkos 1994 decemberében az a Pierre-Yves Guézou kapitány, aki tagja volt a lehallgatóknak, és a sejt 1986-os végleges feloszlatása után is az elnöki palota alkalmazottja maradt. Egyesek úgy tartják, ő állhat a rejtélyes fekete ruhás aszszony által az igazságszolgáltatásnak átadott diszkek mögött, ilyenformán halála összefügg a lehallgatásokkal.
Államtitok vagy sem? – kilenc évig ekörül folyt a vita a telefonlehallgatások kapcsán. Amikor 1995-ben egy belga tévéstáb interjút készített a nagybeteg Mitterrand-nal, az újságíró feltette a kérdést a lehallgatásokról, mire az elnök az asztalt verve kiutasította a televíziósokat az irodájából. „Nem volt lehallgatás! Az Élysée-ben sohasem volt lehallgatási ügy!” – kiáltotta az újságírók után. Hónapok múlva aztán távozott az élők sorából. Magával vitte első elnöki periódusának titkait, köztük azt, hogy miért lépte át a törvényességet és az önkényt elválasztó piros vonalat.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
