Banánszállítmány érkezett – harsogták a bosnyák főváros ostromának kezdetén a kamionjaik átengedéséért küzdő sofőrök. Szarajevó védőin pedig – akik talán már akkor sejtették a kegyetlen napok eljövetelét – át is siklott az állítólagos rakomány. Ma már tudjuk, a teherautók platóin, a gyümölcsösládák mögé bújtatva szerb fegyverek érkeztek a városba, trójai falóként roppantva meg a bosnyák reményeket.
Másfél évtized elteltével az egykori tévétorony mellől letekintve a völgybe szinte egész Szarajevó feltárul előttünk: minaretek, csinosan helyrehozott házacskák, csevapisütödékről árulkodó füstölgő kémények hevernek a lábunk előtt. Leginkább mégis a messzi távolba elnyúló hatalmas temető fehér kövei szúrnak szemet az idegennek, melyek örök mementóként őrzik a város gyászos esztendeinek emlékeit.
Tízezernél többen haltak meg csak itt, ezen dombok között, közülük ezerötszáznál is több gyermek. Nem sokon múlt, hogy utóbbiak gyászos listájára kerüljön bosnyák barátunk, Fársz is, akivel a szétlőtt tévétorony tövében futunk össze. Mint meséli, mindöszsze négyéves volt, amikor kirobbant a háború, olykor mégis szükség volt az ő segítségére is a család ellátásához. Hosszú hónapokat töltöttek másokkal összezsúfolódva szarajevói házuk pincéjében, áram és ivóvíz nélkül, az éhínségtől gyötörve, a csípős hidegtől sanyargatva, s gyakran rákényszerülve arra, hogy némi élelmiszerért, tűzifáért vagy a nagy ritkán érkező ENSZ-segélyekért kimerészkedjenek a golyózáporba. Az orvlövészek pedig senkit sem kíméltek. Lehetett öreg vagy fiatal, katona vagy civil, versenyeztek, ki tud több embert a szemén eltalálni. A bosnyák srác, miközben emlékeiről mesél, feltűri ingujját, egészen a karjáig, ahol máig ott éktelenkedik az egyik rosszul célzó lövész kegyetlenségének mementója. „Nehéz megbocsátani, és senki ne várja tőlem, hogy úgy beszélgessek egy szerbbel, mintha mindig is a legjobb barátok lettünk volna” – fakad ki.
Nehezen gyógyuló sebek ezek, hiszen a fél Magyarországnyi területen élő népek közé átléphetetlennek tűnő szakadékot hasítottak a kilencvenes évek. Srebrenicában, a szétszakított ország bosnyák oldalán még ma sem tudják pontosan, hány férfit mészároltak le a boszniai szerb csapatok 1995-ben, alig tíz nap alatt, számuk azonban biztosan meghaladja a hétezret. A zöld kopjafák tengerének látványa megdöbbentő, szó nem jön senkinek a szájára. Bratunac alig néhány kilométer innen, s mégis: a pezsgő városka le sem tagadhatná tisztán szerb voltát. Egy csak cirill betűkkel jelzett fogadó tulajdonosa kedvesen ültet asztalához minket, majd újabb és újabb kóstolót kínál szőlőpálinkájából. Végignézve a társaságon, nehéz elképzelni, hogy pár éve még ezek a pipázó, sörüket kortyolgató békés emberek is a kegyetlen gyilkológép alkatrészei lehettek. Már-már firtatni kezdenénk a szomszéd település tragédiáját, amikor a tulaj kulcstartójára pillantva a vérengzésre parancsot adó Radovan Karadzsicsnak, a világtörténelem egyik legnagyobb bűnösének a képe néz viszsza ránk, feje körül a „Ne bántsátok őt!” felirattal. Úgyhogy inkább mi is úgy teszünk, mint a legtöbben a helyiségben – hallgatunk.
És különben is, karácsony van, a szeretet ünnepének pedig itt, a sokat tépázott Balkánon sokkal inkább a jövőről kellene szólnia, mint az érthetetlen múltról.
Igaz, a muzulmán bosnyákok október utolsó, illetve november első két hetében már megülték a ramadánt, az ortodox szerbek pedig januárban tartják a karácsonyt; Szarajevó viszont így legalább hónapokon át teljes ünnepi pompájában díszeleghet. A nyugati hatás azonban nem csak a fákra feltekert izzósorok és műhópihék láttán érhető tetten, hiszen már az iszlámhoz kevésbé ragaszkodó bosnyákok közül is sokan karácsonyfát állítanak, s a keresztény horvátokhoz hasonlóan ma ünneplik a Megváltó megszületését. A remény pedig minden eddiginél elevenebben él, hogy néhány év múlva Bosznia népei talán ismét megfogják egymás kezét, s kimondják, hogy ez a háború valójában nem is őróluk szólt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
