(öljünk vagy játsszunk…)

Én nem tudom, hogy azok az emberek, akik felakasztják kutyájukat, s a végvonaglásaiban még élő állatra lövöldöznek, adott esetben kíméletesek lennének-e embertársaik iránt. Szegény kutyák! Szegény, szegény kutyák! Még hogy ők lelketlenek, s kínzóikba pedig Isten lelket lehelt? Erre a kérdésre nyilvánvaló a válasz: vannak ilyen és vannak olyan emberek. Maga a lelketlenség kifejezés is arra utal, hogy némely emberi lényről a Teremtő szinte megfeledkezett, nem, dehogyis kínozza őket, csak nem lehelt lelket beléjük.
Persze, kutyában is van ilyen és van olyan. A domesztikálás és tenyésztés során különböző fajták és különböző természetek jöttek létre. Mint teremtmény talán a kutya áll az emberhez a legközelebb, függő viszonyba került vele, szolgálja, utánozza, követi. Tenyésztése és nevelése merőben emberi mű. A jó vérvonalú és szeretettel nevelt kutya nagyszerű lény, nemegyszer az ember legjobb tulajdonságait testesíti meg: bátor, hűséges, szelíd, lovagias. Természetesen hűségébe beletartozik az engedelmesség is: vannak úgynevezett harci kutyák, akik parancsra vívnak, győznek és ölnek, mint a gladiátorok.
Ha Natasával sétálunk az utcán, olykor úgynevezett veszedelmes kutyákkal találkozunk: dobermanokkal, rottweilerekkel, nagy testű masztiffokkal. Ha hímnemű egyedről van szó, bátran a közelébe engedem Natasát, mivel ő nősténynek született. A „nagyfiúk” elképesztő gyöngédséggel és udvariassággal bánnak vele, ám a leány, az öklömnyi palotapincsi is acsarkodva ront rá. Miként a nők között, köztük sincs mindig megértés.
Ha elképzelem (bár nem teszem), hogy Natasa felakasztva lóg, és légpuskalövedékek érik a testét, elborzadok. Ugyanis – sok emberhez hasonlóan – olyan érzelmeket táplálok a kutyám iránt, mintha kisgyerek lenne. A viszonyunkra – spánielről lévén szó –, ez a jellemző: én vagyok a „papa”, ő a gyerek. Ezt legalább annyira átérzi, mint én magam. Például azzal fejezi ki hozzám való viszonyát, hogy – ha kettesben vagyunk – mindig úgy fekszik le, hogy testünk valahol összeérjen. Most éppen a lábamon szunyókál. Ugyanezt teszi a „mamájával” is. Lucát, a lányunkat azonban testvérként kezeli. Ha eljön hozzánk, Natasa már a számkódos kaputelefon pittyenéséből tudja, hogy a nővére érkezik. Lerohan a lépcsőn, és a nyakába ugrik. Amit velem ritkán tesz, csókokkal halmozza el.
Nos, arra akarok kilyukadni, hogy nemcsak családtagként, hanem mélyen érző és emlékező lényként viselkedik, s a legnagyobb értéket hordozza magában: a szeretetet. (Ez néha még a gyomrában prosperáló ösztönkésztetést is felülmúlja.) Ami számomra furcsa: soha élőlényt ennyire nem ismertem még, mint Natasát. Pontosan tudom, mire miként reagál, mit akar, mi jár a fejében. Mivel nagyon szeret tréfálkozni, viszonyunk egyrészt egymás ugratására épül. Például a teniszzoknimat levetem és elhelyezem a szennyeskosárba. Natasa természetesen számol ezzel, beoson a fürdőszobába, elcseni a zoknit. Aztán settenkedő rókaléptekkel megjelenik az ajtóban, szájában a fehér gombóc, fejével int: na, ehhez mit szólsz? Én összehúzom a szememet, mintha az ügy mélyen érintene. Natasa elégedetten s egyben fenyegetően morog, és besurran a hall asztala alá. Erre én kimegyek a konyhába, és rázogatni kezdem a dobozt, amiben kutyacsoki van. Natasa meghallja, óvatosan kijön, és kérdően megáll előttem. Én pedig tárgyilagos hangon közlöm, a zoknira célozva: na jó, akkor elveszem. Hörögve rohan vissza az asztal alá. Aztán ő kezdi megint, kijön, meghimbálja orrom előtt a zoknit. Én pedig a csokit az ő orra alatt. Rettentő dilemmát él át, tudja, ha kinyitja a száját, elejti a zoknit, én pedig – ezt a szememmel jelzem – akkor haladéktalanul elveszem tőle. Végül a csoki iránti vágy győz, én meg ügyetlenül a zokni mellé nyúlok, mire ő felkapja és viszi az asztal alá.
Hogy ez a játék mindkettőnk lelki épülésére szolgál-e, én nem tudom…