Politika a zöld gyepen

Az a legrosszabb, hogy soha nem tudhatod, kinél van fegyver – fakadt ki Bernd Stange, az iraki labdarúgó-válogatott szakvezetője. Nem csoda, hogy a Dynamo Dresden egykori kiválósága júliusban bedobta a törülközőt. Akkor sokan azt hitték, befellegzett a háború romjain ocsúdó iraki labdarúgásnak, de azóta az arab játékosok kivívták a világ csodálatát. Az athéni olimpián általános meglepetésre az elődöntőig meneteltek, és csak a kiváló formában lévő paraguayi válogatott tudta megállítani őket.

Persze, ki ne értené meg Stangét, aki a saját biztonsága érdekében kénytelen volt a szomszédos Jordániában tartani az edzéseket? Bár 2006-ig érvényes szerződéssel rendelkezett, nem bírta tovább. „Játékosaimat csak a hazai – jordániai – meccseken és az edzőtáborozáskor láttam személyesen. Ráadásul közölték velem: nem biztos, hogy jót tenne az egészségemnek, ha visszatérnék Irakba. Ezek után kinek lenne kedve tovább itt dolgozni?” – indokolta döntését. Irakban mindazonáltal jól tudják, mennyit köszönhetnek Stangénak. Ő volt az, aki a háborúban besorozott labdarúgókat újra összetoborozta, és a füstölgő, rommá lőtt Bagdadban levezényelte az első edzéseket. Forradalmi tettnek számított ez, hiszen a stadionban amerikai katonák táboroztak, és a csapat minden felszerelése elkallódott a háború zűrzavarában. Stange még az osztrák Alpokba is elvitte játékosait, akiknek a döntő többsége soha nem járt Európában. Mára az iraki válogatott szurkolói között síiták, szunniták, kurdok egyaránt fellelhetőek, s ez a politikai összjáték terén is fontos tanulság lehet a közélet alakítói számára.
Irakban futball és politika elválaszthatatlanul összefonódott az elmúlt évtizedekben. A helyi olimpiai bizottságot és a labdarúgó-válogatottat 1979-től irányító Udaj Huszein a vesztes mérkőzések után megkínoztatta, gyakran maga pofozta fel a játékosokat. Akkoriban nem lehetett a válogatott tagja olyan labdarúgó, akinek a családja bármiféle kapcsolatban áll az ellenzékkel.
Sajnos, az amerikai befolyás alá került Irakban sem változott meg alapvetően a helyzet. Az olimpia idején kiderült, mennyire hatékonyan fel lehet használni propagandacélokra a nemzeti válogatottat. George Bush nyári korteshadjáratának egyik összeállításában – az olimpiai témát felhasználva – iraki és afgán zászlókat mutattak, a következő narrációval: „Az idei játékokon kettővel több szabad nemzet és kettővel kevesebb terrorista rezsim vesz részt.” A propagandafilm óriási felháborodást keltett világszerte, maguk az iraki válogatott tagjai is tiltakoztak. „Nem mondhatjuk, hogy ez a csapat a szabadságot képviseli. Nincs szabadság Irakban, hanem megszállók vannak. Keserves időket élünk” – jelentette ki az új szövetségi kapitány, Adnan Hamad. Az egyik játékos, Ahmed Manadzsid egyenesen így fogalmazott: „Hogyan néz Bush az ő istene szemébe, miután ennyi férfit és nőt mészárolt le?” A Fallúdzsából származó Manadzsid közölte a lap riporterével, ha nem Athénban lenne, akkor hazájában az amerikaiak ellen harcolna. Egy szó, mint száz, a propaganda lepergett az iraki játékosokról. Talán azért is futballoznak olyan jól, mert pontosan tudják, kikért játszanak.