Politikai üstökösök

Ünnepel a kormánypárti sajtó. A közvélemény-kutatók szerint a szocialisták nemcsak a Fidesz sarkát tapodják a politikai maratonin, de az üstökösként berobbant, féltávnál becserélt Gyurcsány Ferenc popularitásban már meg is előzte Orbán Viktort. A mérsékeltebb éljenzők figyelmeztetnek ugyan, hogy a részidők nem számítanak, csupán tájékoztató jellegűek, nyerni a 2006-os célfotónál kell – ám a vehemensebb lojálisok már gyorsan végleges győztest is hirdettek. Sietniük is kell: az ellentmondásos népszavazás körüli hangulatkeltés hatása feltehetőleg átmeneti, a lélekpusztító óriáshullám gyorsan visszahúzódhat, mint a szökőár. A terep siralmas marad ugyan utána, de száraz. Lehet ismét sportszerűbb körülmények között futni, s talán kiderül, hogy a bravúros szörftudás nem feltétlenül jelent maradandó előnyt a versengésben.
Nem tehetek róla: nem bízom az üstökösökben. A nyugati típusú demokratikus berendezkedés ugyan eleve olyan, ami nem igazán kedvez a politikai állócsillagoknak: a diktatúra kiiktatásáért mégsem nagy ár, hogy a szabad választások négy-öt éves ciklusokba szabdalják az életünket. Elvárható viszont, hogy az üstökös is érkezzen valahonnan, s legalább sejtsük, hogy hová tart. Antall Józsefről, de még Horn Gyuláról is pontosan tudni véltük ezeket az adatokat. Orbán kétségkívül feszegeti ezt a szisztémát, de hát láttunk már olyan üstököst az égbolton, amely periodikusan visszatér. Medgyessy Péterről az első pillanatban látszott, hogy hamar elparázsló típus: nagy csóva, minimális magma. Gyurcsány viszont úgy került a fejünk fölé, hogy nem is érkezett, hanem hirtelen csak itt volt. Ma sem lehetünk benne biztosak, nem csupán csúfondáros érzéki csalódás, politikai délibáb-e.
Pedig „jó országot csinálni” nem lehet úgy, hogy össze-vissza, szuperszonikusan száguldozunk fölötte. Én például nem csupán hivatkozni szoktam a gyermekeimre, de állandó gondom, hogy miféle lehetőségeket, életkereteket hagyok rájuk. Nem vagyok nyugodt. Ez az ország önfeladó, önfelfaló, a mának él és a tegnapnak törleszt. A holnap az országvezetők szemében legfeljebb a következő választásokig terjed. Mivel nincs nemzetstratégiája, a könnyebbik megoldást választva inkább kiiktatná, eliminálná a nyugtalanító nemzetfogalmat. A gyermekeinkért érzett felelősséget másra – az unióra vagy valami még szélesebb, homályos körvonalú globalista közösségre – hárítaná. A kommunizmusnak legalább ötéves tervei voltak; a posztkommunista kormányzatnak jószerivel még öt hónapos sincs. Az üstökös kétségkívül alapvetően átformálja magát a bolygót is, amibe becsapódik.
Miközben mi itthon karácsonyoztunk, közvélemény-kutatóink pedig – jobb dolguk nem lévén – üstökösök népszerűségét méricskélték, Houstonban nagy volt a sürgés-forgás. Az amerikai űrkutatási hivatal ezúttal nem amiatt izgult, vajon milyen költségvetési támogatást sikerül kicsikarni Washingtontól, hanem azért, mert bizonyossá vált: a júniusban felfedezett, 440 méter átmérőjű, 2004 MN4-re hallgató aszteroida 2029. április 13-án igen közel kerülhet a Földhöz. Magyar politikus az ilyesmire legyintene: hol van az még; addig hat választás lesz, de az is lehet, hogy több. A tengerentúli kutatókat azonban olyannyira felvillanyozta a katasztrófahír, hogy az ünnepek végét sem várták meg a bejelentéssel. A jelenlegi becslések szerint a korábbi 1:300, majd 1:60 helyett immár 1:37 a becsapódás esélye, ami még egy hollywoodi emlőkön nevelkedett civilizációnak is sokkoló valószínűség – úgyhogy rögtön négyesre is emelték az esemény besorolását az úgynevezett torinói skálán, ahol az üstökösök eddig legfeljebb kettes fokozatot értek. Ez minden idők legmagasabb szintű riasztása a NASA történetében.
A 2004 MN4 (amelynek semmi köze a Magyar Nemzethez) fél évre eltűnt a figyelő szemek elől, ám december 19-én ismét előkerült. Az aszteroida méretét a látszólagos fényerejéből becsülték meg, hasonló méretű katalogizált égitestek adatai alapján. A csillagászoknak azért kell hosszabb idő a pontos kockázat meghatározásához, mert a Föld viszonylag kis célpont. Ez növeli ugyan az esélyeinket, de nem nyújt teljes biztonságot. A torinói négyes fokozat ugyanis azt jelenti: „közeli találkozás, egy százalék körüli esélyű becsapódás, regionális méretű rombolás”. A péntek 13-i randevú pedig akkor is baljós, ha csillagászati és matematikai szempontból az emberi babonaság teljességgel értelmezhetetlen.
Most pedig képzeljük el, hogy ott csücsülünk a 2004 MN4 vezérlőfülkéjében. Már elkezdtük azt a műszakot, amikor feladatunk pár tucatszor megkerülni a Napot, ezt a perifériális helyzetű egzotikus csillagot. A földi év számunkra csupán egy cigarettaszünetnyi idő, ha ugyan ismerjük ezt a fogalmat, s égitestünk nem szigorúan nemdohányzó. Mit látunk odafentről? Néhány kisebb-nagyobb bolygót, amely utunkba kerülve veszélyt jelenthet. Kicsik ugyan, de tőlünk nagyobbak. Ha ütközünk, közös sorsunk mindez bizonynyal a kölcsönös megsemmisülés. Mi nem tudunk tenni semmit: mi csupán buta, tehetetlen üstökösök vagyunk. Talán majd ők. Ha értelmes lények által lakott az a kék bolygó, bizonyára számolni is tudnak. Ha számolnak, talán a valószínűség fogalmáig is eljutottak. Lehet, hogy a torinói leplet ismerik, a torinói skálát azonban nem – de bízzunk a kicsiny valószínűségek esélyében. Mit tesznek? Képesek a katasztrófa-elhárításra? Van bennük elég finesz, elemzőkészség és lelkierő a feladathoz? Összpontosítani képesek erőiket? Üstökösön szolgálni azért szép, mert semmit nem tudhatunk bizonyosan: csupa kaland és izgalom az élet, míg véget nem vet neki egy kis valószínűségű becsapódás.
Az üstökös hajósai azt persze fel sem tételezik, hogy az emberiség nem egységes, hanem piciny uradalmakra tagolódik. Haladnak ugyan valamiféle formalista egységesülés felé (ők nevetséges gőggel, gyermekded aránytévesztéssel globalizmusnak mondják), de ez csak ócska vészkijárat arra, hogy tényleg kezdjenek valami értelmeset magukkal. Arról nem is beszélve, hogy az egyik ilyen – közepesnél kisebb – uradalomban egy önjelölt Földlakó önmagában is üstökösnek képzeli magát. Életciklusuk vészesen rövid: el sem tudnak gondolni huszonöt cigarettaszünetnyi időt – legfeljebb akkor, ha már elmúlt. Vezetőiket úgynevezett demokratikus eszközökkel választják ki: nem feltétlenül az vezetheti a közösséget, aki a legrátermettebb (például, aki meg tud különböztetni egy űrbéli szemeteszsákot egy fenyegető aszteroidától), hanem az, aki a legjobban tetszik a többségnek. Tetszeni pedig sokféleképpen lehet. Például lehet ígérgetni gátlástalanul, annak a biztos tudatában, hogy ígéreteink teljesítésének objektív akadályai vannak (a véges források, a gravitáció, a rögvalóság). De lehet elmenni közszolgálati tévéstúdiókba is, ahol segítenek úgy feltüntetni bennünket, mintha közönséges emberek volnánk, egy a milliók közül, kiemelkedésünk pedig a valószínűségi törvények szeszélyeinek tulajdoníthatók, s nem annak, hogy az adott uradalom erőforrásainak számottevő hányadát birtokoljuk.
Szegény buta üstököskommandó mindezt persze nem is sejti. Reménykednek a földi értelem problémamegoldó zsenijében, s ülnek a vezérlőfülkében a sült galambra, Godot-ra meg 2029. április tizenharmadikára várva…