Röviden

Agárdi Elek (Budapest): A hidegre kitett, éhen haló, szomjazó, megfázó gyerekekért mindent el kell követni. Elsősorban a megelőzésért. Szerintem nem a terhesség megelőzését kell szorgalmazni, főleg nem kis hazánkban. A nehéz helyzetbe került leendő anyát bátorítani és nem elítélni kell. Megoldás van a gyerek nem vállalása esetében is. Jelentkezni lehetne minél korábban egy szülészeten név nélkül (elmondva az indokot). Befeküdni szüléshez a kórházba. Az orvosoknak tilos lenne a személyazonosságot kiadni a szülőről. A kórházak tájékoztathatnának az örökbefogadás lehetőségéről. Fel kéne hívni a leendő anyák figyelmét, hogy van más mód is, mint a csecsemő elhagyása, a majd csak lesz vele valami elve.

Szabó István Géza (Budapest): A vasárnapi népszavazás előtt ismét olyan az ország hangulata, mint amilyen volt 2002 tavaszán és 2004 júniusában. Nem csodálnám, ha a két és fél évvel ezelőtti országgyűlési, illetve az idei európai parlamenti választások után a mostani népszavazási kampánytól is tömegesen esnének mély depresszióba. 2002-ben megértük, hogy az ország ellenzéki (egyik) fele uszított a (kormánypárti) másik fele ellen. Nagy volt a tét. Az MSZP utolsó lehetősége. Nemtelen eszközök sorával, kézi vezérlésű pártsajtójával ezt ugyan megragadta, a bizalmat mégis hamar felélte. Idén nyáron már kormányzati helyzetből hergelte az ellenzék ellen a szavazópolgárokat úgy, hogy közben tömegbázisa drámai mértékben elfogyott mögüle. Most pedig, hogy az uniós tagállam Magyarország a lehető legmélyebbre süllyedhessen a gyalázatban, hazugságban fogant számsorok alapján magyart uszítanak magyarra, magyar riogat magyarral, magyar rekeszt ki magyart, de ha a kormány így folytatja, még azt is megérjük, hogy – mint ’56-ban – magyar lövet magyarra. Rettenetes látni, hogy a demokrácia tizennégy éve ezt hozta el nekünk. Ezt a politikai kultúrát, ezt az általános züllést, az élhetetlen ország visszatérő érzését és ezt a kétségbeesett szekértáboros gyűlölködést. A sorozatos választási kampányokat figyelve biztos vagyok benne, hogy mindennek kialakulásában a baloldal két pártjának a felelőssége döntő mértékű, mint ahogyan az ország politikai-kulturális kettészakításáért is igen sokat tett a szocialista-liberális koalíció. Gondoljunk csak arra, hogy a kormányfő és miniszterei – alkotmánysértő módon – nem nyilatkoznak az ellenzéki sajtónak. Ezzel figyelmen kívül hagyják a nem kormánypárti oldalt, önkényesen kettéosztják a nyilvánosságot barátokra és ellenségekre, a sajtószabadságból kitessékelik a jobboldali szavazóbázist. Amit most tehetünk, hogy vasárnap szavazunk saját magunkról. Két igen – ennyi, amennyit megkövetel a haza. Aztán 2006-ban a többit.

M. B. 16 éves gimnazista (e-mail): Tegnap apám azt kérdezte, mit csinálnék, ha 18 éves lennék, és a kezembe nyomott egy plakátot, amin két kérdés szövege volt. Arról szavaz az ország, hogy a parlament hozzon-e törvényt a külföldön élő magyarok kettős állampolgárságáról. A magyar kormány meg arra biztatja az embereket, hogy nemmel szavazzanak. Mert, ugye, nem kell nekünk a külföldön élő magyarok magyar állampolgársága, csak az számít, hogy tele legyen a zsebünk pénzzel. Akik ezt mondják, nem gondolnak bele annak a több millió magyar embernek a helyzetébe, akiket az 1920-as nemzeti katasztrófánk idején elszakítottak az anyaországtól. Pedig ezek az emberek csendben várják, hogy az anyaországiak elfogadják-e őket hivatalosan is maguk közé valónak. Ebben a kérdésben nem lehet nemmel szavazni. Nem engedhetjük, hogy a magyarok szemében kialudjon a remény lángja.

Bács Béla János (Csíkszereda): Őrzik a krónikák, hogy e táj embere, ahol otthon vagyok, gyakran hullt
el a múltban ellenséges fegyverek által. Tudom, most más korban élünk. Írják a krónikások, hogy bástyák voltak településeink, a keresztet is védték, mely templomaitok tornyán díszeleg évszázadok óta. Tudom, ez ma már sokaknak nem érték. Mesélik nagyapáink, hogy szűkön eresztett a gabona, de a pokol tornácáról kétszer tértek haza egy emberöltő alatt az új élet reményével. Énekeink azóta is a vándor székelyt siratják, álmainkban nyomaszt az elszakítottság. Igen, lehet, hogy igazatok van. Ez már csak olcsó romantika, a kábult álomba merültek előtt lebegő lidércfény. Az idegen igáról is szólnak verseink, az igáról, melynek terhe alatt meggörnyedt, néha megszakadt, máskor szolgaian meghajlott gerincünk. Ezek is mi voltunk. A közelmúlt árulóival és hőseivel ma is együtt élünk. Ez a mi jussunk. Sokaknak kikérgesedett a lába a szülőföld göröngyeitől, mások épülnek és építkeznek, némelyek társaik zsírján gyarapodnak, vannak olyanok is, akiknek lyukat mart lelkébe az anyanyelv visszafojtott szava. Az arcunkba nézzetek! Az arcunkba, melyet csak testvér sérthet, és csak testvér simogathat. Az arcunk tiszta! Ne bántsátok!