Svéd gyereknek lenni egészen más

A svédek mindig mások voltak. Először a negyedikes nyelvtankönyv vége felé tűntek fel a nyolcvanas években, a gyerekversekkel („Bélyeget gyűjtöttem. Egyszer apa hozott egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.”), aztán Karlsson, a tetőlakó (új fordításban Háztetey Károly) és Prücsök meg Nils Holgersson szerettette meg magát magyarul egy generációval; akkoriban már sem a hős szovjet partizánfiú meséje, sem a Pál utcai fiúk nem tetszett ugyanis, előbbin leginkább röhögni lehetett, utóbbi felett órákat vakarózni az óvó nagyszülői tekintet alatt, míg az ember telerajzolta mindenfélével a füzete hátoldalát. Untuk, és a maiak is unják, legalább annyira, mint a Légy jó mindhalálig című remeket. A svédek viszont valahogy maguktól olvasódtak, ők ugyanis nemcsak szeretik, de nem is nézik hülyének a gyerekeiket, amit egy átlagos tízéves azonnal észrevesz.
Akkor, az ezerkilencszáznyolcvanas években sokaknak úgy tűnt: svéd gyereknek lenni egészen más, mert ott, anélkül, hogy aludni küldjenek, meg lehet beszélni a dolgokat a felnőttekkel. Azt, hogy mi történik férfi és nő között, hogy mi a magány, az öregség, a halál vagy az alkoholizmus, hogy mi az: tolerancia vagy becsület, mert ha a dolgokról nem beszélünk, és nem adunk nekik nevet, sokkal félelmetesebbek.
Henning Mankell Joel-trilógiája – A csillagkutya, Alkonyatkor nőnek az árnyak, A fiú, aki a hóban aludt –, amely nemcsak a Nils Holgersson-plakettet, de a német gyermekirodalmi díjat is elnyerte, efféle szókimondó könyv.
Joel, aki a világ egyik leghavasabb, legsötétebb és legunalmasabb svéd kisvárosában lakik valahol északon, az apjával él. Naponta bevásárol, felteszi főni a vacsorát, és ábrándozik. Arról, hogy milyen lenne, ha az anyja visszajönne, és nem neki kellene a saját szülőjének lennie, ha az apja nem inná le magát, ha újra a tengerhez költözhetnének, ha lennének barátai… Joel ugyanis egyedül van, egyedül ébred, egyedül megy iskolába, utána meg sietnie kell haza. Hogy kibírja, a fantázia világába menekül, titkos társaságot alapít, hajónaplót ír, és kószálni kezd éjszaka, egy sohasem volt kutya után nyomozva. Közben a leglehetetlenebb figurákkal barátkozik: Gertrúddal, akinek nincs orra, meg a bolond kőművessel, aki egy állatsereglettel osztja meg erdőszéli házát – velük ugyanis lehet beszélgetni. Például arról, hogy érdemes-e elveszni az erdőben direkt, hogy megfagyjon, mert úgysem hiányzik senkinek, hogy hülyeség volt-e felmászni a vasúti híd több méter magas ívére, meg bátorságpróbaként leönteni festékkel a ribizlibokrokat, biz-tos-e, hogy gyűlölnie kell apja új barátnőjét, akinek egy fél téglával beveri az ablakát… És Joel lassan megtanulja elfogadni a dolgokat, úgy, ahogy vannak ott fenn, Fanny és Alexander meg a Csend országában.
Aztán semmi sem fordul jóra, azt kivéve, hogy a harmadik kötet végére mégiscsak feltűnik egy barátnő, és nemcsak a fantázia világa, hanem a valódi világ is élhetőbbé – meg érthetőbbé – válik Joel számára.
Kemény könyv, és itt-ott nagyon szomorú – ám ez nem azt jelenti, hogy nem való gyerekeknek.
(Henning Mankell: A csillagkutya, 1280 Ft; Alkonyatkor nőnek az árnyak, 1450 Ft; A fiú, aki a hóban aludt, 1650 Ft; Móra Kiadó; Az én könyvtáram sorozat, 2004.)