Szerelem

A galagonyabokor méternyire terpeszkedett a folyó partjától. Egyik kinyúló ágán ült a legény kalapja. Enyhe szellő lebegtette rajta a bokrétát. Mintha csak üzenetként helyezte volna oda a legény, mielőtt a vízbe gyalogolt. Ott volt a leggyorsabb a folyó sodrása. A legény holttestét fél kilométerrel lejjebb fogták ki a halászok. Ismerte a környék, Nagy Istvánnak hívták. Béres volt.
Fiatal újságíró voltam még annak idején, éppen a vidéket jártam a Tisza mentén, amikor hallottam az esetről. Kíváncsiságból én is körüljártam a helyszínt. Az erről készült rendőri jelentést is olvastam később. Nem volt benne a szenzáció izgalma. Gyakori eset: öngyilkosság.
De a kalap? Üzenet akart lenni talán? Ünnepi szalag a kalapon. Bokréta. Ráhelyezte a galagonya ágára, aztán besétált a vízbe. Levelet nem hagyott hátra, a kalappal búcsúzott. De kitől? Miért?
A kalapot bevitték a rendőrőrsre, az aktát lezártak, hozzátartozók nem jelentkeztek. Aki ismerte, csak jót mondott Nagy Istvánról, halk szavú, szorgalmas legény volt, két keze munkájából tengette az életét. Bűncselekménynek semmi nyomát nem találták a nyomozók, kétségtelen hát az öngyilkosság.
Akkoriban néhány soros hírben tájékoztatták az olvasókat a lapok az ilyen esetekről. Akadt bőven. Én sem értékeltem többre. Csak egy év múltán kezdtem újra tűnődni az eseten. Ismét azon a vidéken járva hasonló öngyilkosságról hallottam. A Tisza partján egy leány vetett véget az életének úgy, hogy begyalogolt a folyóba és elmerült. Ő is hagyott üzenetet a parton, kibontotta hajából a szalagot, és egy fa ágára kötözte. Ez mintha válasz lenne a majdnem ugyanitt vízbe fúlt legény üzenetére.
Csak úgy magánszorgalomból nyomozgatni kezdtem. Kiderült, hogy sejtelmem nem csalt, a fiatalok ismerték egymást. Nagy István egy ideig béreskedett Erzsike szüleinél a szomszéd faluban. Sokszor találkoztak ők ketten a tanyán, ahová a lány az apjával kijárt. Egyszerű a képlet: egymásba szerettek. Volt a tanya mellett egy kis virágoskert, két nagy jegenye őrizte. Az egyik alatt pad volt, a legény ácsolta szabad idejében, azon üldögéltek olykor, és várták az alkonyt. Szótlanul. Mert a szerelemhez nem kellenek szavak, az is elegendő, ha két kéz találkozik. Ilyenkor a szívek is egyszerre dobbannak.
A legény néha a jövőről beszélt halkan. Saját tanyát épít, bérel majd földet, és vesz lovat is. És boldogok lesznek ők ketten.
De a sors közbeszólt. Az apa észrevette a fiatalok egymáshoz való vonzalmát, és a béresnek nyomban kiadta az útját. A lányát nem ilyen csórónak szánta, kinézte már a faluban az egyik gazda fiát. Ha egyesül a két gazdaság, új tanyát építhet a Tisza partján, oda költöznek a fiatalok. Vesznek egy könnyű kocsit is, hogy legyen mivel bejárni a hetipiacra.
„És erre ne mutasd többé magad, mert kocsilőccsel verem szét a fejed!” – kiáltott a batyuját vállára vető béres után, aki a szomszéd faluban talált új gazdát. De Erzsikét a szívében magával vitte. Olykor üzenetet is küldött neki. Nem a postással, hanem a felhőkkel. Egy éjszaka maga is visszamerészkedett, és egy szál virágot tett a kispadra. Erzsike megértette az üzenetet. A galagonya ágán hagyott ünnepi kalap is ilyen üzenet volt. Küzdött az apja szándéka ellen, és hűséges maradt régi szerelméhez.
Éjszakákon át sírt, s amikor nem bírta tovább, a gazdag legénnyel kitűzött kézfogó előtt a Tiszának ment, követte szerelmét. És azt a szalagot, amelyet egyszer tőle kapott vásárfiaként, a parti bokorra kötve belegyalogolt ő is a vízbe. Valaki hallotta is a kiáltást: „Megyek már, Pista!”
Azóta többször elvitt az utam a kis tanya előtt, amelyet a két sudár jegenye őrzött. Legutóbb már csak hűlt helyét találtam a régi tanyának. Aztán később az egyik jegenyefát is kivágták. De az erősen földbe kapaszkodó társa még ma is birkózik a széllel és az idővel. És üzen nekem és a világnak.
Arról, hogy a szerelem sosem hal meg. Örök életű!