Szocialista szökőár

A délkelet-ázsiai földrengés és szökőár – képletesen szólva – egészen hazánkig sodorta a hordalékot, de az legalábbis biztos, hogy feltárta minden nyomorúságunkat. Adott mindenekelőtt néhány utazási iroda és biztosítótársaság, akik a vis maior költségeit az utazni vágyókra hárítják. Elképesztő, hogy az alternatív ajánlat szerint százezer forintot rá kell fizetnie annak, aki a történtek ellenére arrafelé kíván látogatni, mint ahogyan az is, hogy a közszolgálati televízióban – mintha mi sem történt volna – továbbra is reklámozzák a térségbe utakat szervező irodát. Az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy érzékeink tompulásával mintha normálisnak is tartanánk az effajta eljárást. A nyári szezonban Rodoszon és másutt „felejtett” turisták ügye most megismétlődött. Sőt, eddig azt hihettük, utazni azért veszélyes, mert nem lesz, aki hazahozzon, a szökőár után azonban nyilvánvaló, hogy már az elutazás ténye is felettébb kétséges, hacsak nem ráfizetéssel.
Ennél is elgondolkodtatóbb a Külügyminisztérium működése, a szökőárral és a kinnrekedt magyar állampolgárokkal kapcsolatos magatartása. Első, vasárnapi közleményük a rossz időzítés iskolapéldája. Remélhetőleg nincs magyar állampolgár az áldozatok között – szögezik le többek között, amely álláspont önmagában még vállalható is lenne, ha nem hintene el alaptalan derűlátást. Ahogyan az elmúlt két és fél évben a különböző válsághelyzetekben immáron megszokhattuk, a külügy ismét melléfogott. Ma már tudjuk, hogy mintegy négyszáz magyart érintett a tragédia, s e sorok írásakor még semmit nem tudunk nyolc, Srí Lankán eltűnt magyar turistáról. Sokat mondó, de annál szomorúbb tény, hogy a Miskolci Speciális Mentők hamarabb tudtak az esetről, mint a Külügyminisztérium. A csernobili reflexek, az elhallgatás zsigeri parancsa ismétlődik, ráadásul kedélyes karácsonyi hangulattal körítve. Ennek tulajdonítható, hogy a Bem rakpart sajtós hölgymunkatársa az aktuális ügyek iránt érdeklődő újságírót kioktatja, de azt hirtelenjében nem tudja megmondani, ki vezeti a félóra múlva esedékes sajtótájékoztatót. Polgár Viktor szóvivő bizonyára nem, azt már tudjuk, ő szabadságon van. Somogyi Ferenc, a magyar kormány láthatatlan embere netalántán? Aligha, hiszen néhány nap elteltével illene már konkrétumokat mondani, márpedig ez köztudottan nem erőssége. Tényleg, hol van, és miért nem nyilatkozik az üggyel kapcsolatban Somogyi Ferenc? A két ünnep között mintha nem is lenne külügyminisztere az országnak. Miért nem viselkedik végre államférfihoz méltóan? A kérdés költői: azért nem, mert ő is részese a nagy magyar szocialista szökőárnak. Márpedig a csernobili reflexeket nem vetheti le csak úgy magáról az ember, amint a sokat mondó hallgatás is bizonyítja.
A külügyben mintha azt gondolták volna: a körtelefon elég, mi elvégeztük a dolgunkat, a többi a civil egyesületekre, az egyházakra, a karitatív szervezetekre tartozik.
Emlékezzünk csak az Irakban lelőtt győri fiatalember ügyére, akkor Kovács Lászlóék éppen ilyen tájékozatlanságot mutattak. Ha tudtak róla, és elhallgatták, azért, ha utolsóként értesültek róla, pedig azért, de mindenképpen alkalmatlanok feladataik elvégzésére. A mostani eljárásra sem mondhatunk mást.