Sok minden állandó a nagy változások közepette is – kezdi válaszát a 63 esztendős szerzetes, aki tanított már orosz nyelvet és magyar irodalmat, volt gimnáziumi igazgató és miniszteri biztos is. – Olyan helyen lakom, immár tíz esztendeje, ahonnan látom a Balatont, a tó állandó változásait. Hol viharos, hol nyugodt, hol szürke, hol csillogó kék… Ezek az állandóan változó képek is egy nagy egységbe tartoznak. Erre, a fölöttünk álló törvények rendjére egy középkori eredetű apátságban nem lehet nem felfigyelni. Ezt a rendet, a rendezettségből származó békét kellene nekünk is keresnünk, mindenütt. Mit tehetünk ennek érdekében? Különbséget kell tennünk a lényeges és a lényegtelen dolgok között. Nem szabad engednünk, hogy elsodorjanak bennünket a mindennapok pillanatnyi érdekességei, hiszen ezeknél sokkal nagyobb élmény az, ami állandó, ami szünet nélkül ugyanúgy szól hozzánk.
*
– Mit tudunk a monostor első lakóiról? Vajon kinek volt könnyebb a dolga: a régi tihanyi szerzeteseknek, vagy a mostaniaknak?
– A monostor első lakóiról igen keveset tudunk. A nevét ismerjük csupán Lázár apátnak, valamivel többet tudunk a XIII. században élt Orosról, aki tihanyi apátból később pannonhalmi apát lett, az ő idejében épült a pannonhalmi bazilika. A történelem eléggé szűkszavúan emlékezik meg a tihanyi apátságról. Tudjuk, hogy miért: nem játszott olyan nagy szerepet a tihanyi bencés apátság a századok során a magyar történelemben, mint amilyen szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk ma ennek a helynek. Többször is megszűnt e falak között a szerzetesi élet. A török időkben például a kolostort végvárrá alakították, és sosem hagyták, hogy Tihany török kézre kerüljön. Később, a XVIII. század kezdetén a magyar udvar nem volt képes arra, hogy fenntartsa az apátságot. Ekkor Tihany az osztrák altenburgi bencés apátság fennhatósága alá került. Csak másfél évtized múltán adták ismét magyar kézre, ekkor lett belőle úgynevezett függő apátság. Függősége Pannonhalmához köti. Nagy formátumú apátok követték egymást ez idő tájt Tihanyban. Építkezésbe fogtak, kolostort és templomot emeltek. De közösséget és lelkiséget is. A folytonos újrakezdés helye volt a tihanyi apátság, és e tekintetben talán nem is kell feltétlenül múlt időben fogalmazni. Hogy kinek volt könnyebb, a tihanyi apátság egykori vagy mostani lakóinak? Meggyőződésem, hogy minden korban „mostani idő” van, kinek-kinek az igen konkrét kihívásokra kellett megadnia az igen konkrét feleleteket. Sosem volt könnyű a nagy korkérdésekre válaszokat adni. De ugyan ki gondolhatja azt magáról, hogy egyedül ő képes oktatni a világot? Tihany mindig is jelen volt, mindig is jelen van. Jelen van az épületével, öreg halászok mesélik, a radar nélküli években az egyetlen biztos igazodási pont nagy viharok és ködök idején az apátsági templom kettős tornya volt. A feladat e helyen nem lehetett más régen sem, nem lehet más most sem, mint a megélt keresztény értékek segítségével, közvetve vagy közvetlenül, irányt mutatni az embereknek. Nem tanítókra van szükség, nem is tanításokra. Észérvekkel meggyőzni az embereket nem lehet. Tanúságtevők kellenek ma a világnak, olyan emberek, akiknek az életéből messzire sugárzik, hogy számukra fontos az, amit hirdetnek. Szent Ambrus, Nagy Szent Gergely, a Biblia-fordító Szent Jeromos és Szent Ágoston, a négy egyházatya, akiknek a szobra ott látható a tihanyi barokk templom szószékén, élték a tanításukat, azért lett szent belőlük. Számunkra az a nagy kérdés, készek vagyunk-e úgy élni, ahogyan a szószékről hirdetjük.
– Az államvallássá tett ateizmus négy évtizednél is hosszabb uralma után, amikor a hívő embereket papjaikkal együtt a templomfalak közé parancsolták a hatalmasok, nem könnyű feladat a megélt keresztény értékekkel irányt mutatni az embereknek. Mit tehet ennek érdekében a pap, a szerzetes e vad világban, hol gyakrabban faragnak élceket a „csuhásokról”, mint ahányszor tisztelettel adóznak a munkájuk iránt?
– A pap legyen hű a tanításhoz, amit képvisel. Próbáljon úgy élni, hogy elérhető s megszólítható legyen. Tudja, hogy sokaknak szüksége van rá. Az emberek többsége nem csak az igazságot szomjazza, annak is örülne, ha meghallgatnák. A papnak világosan állást kell foglalnia, hirdetnie kell a jót, és rá kell mutatnia, mi a rossz. Jó mindaz, ami az életet szolgálja, az egyén életét, a közösség életét egyaránt. Rossz az, ami az életet gátolja. Nem szabad visszahúzódni a templom falai közé, elbújni a sekrestyében. A papnak papnak kell lennie a templomon kívül is, ahogyan a keresztény embernek is keresztényként kell megmutatkoznia a hétköznapi munkájában is, nem csak a vasárnapi istentiszteleten. A szerzetesi élet lényege a közösségi lét. A szerzetesi közösség közösen imádkozik és közösen dolgozik. Ez a munka igen sokrétű és különböző természetű lehet. A magyarországi bencés szerzetesektől sokan kulturális tevékenységet várnak. Jól teszik. Nekünk pedig nem szabad félni attól, hogy az őseink által ránk hagyományozott műveltséget és az ezzel együtt járó igényességet minden megnyilvánulásunkban képviseljük. Egész életünket át kell hogy járja az igényességre való törekvés. Szent Benedek is megkívánta szerzeteseitől Regulájának szavai szerint a jóra való törekvést, szüntelenül.
– És mit tehet az 1941-es születésű férfiú, aki képesítése szerint magyar–orosz szakos középiskolai tanár, aki volt gimnáziumi igazgató s miniszteri biztos is?
– Sosem akartam Tihanyba jönni. A 80-as években, a „lazulás” idején azonban készítettek velem egy beszélgetést, amelyben az álmaimról faggatott a riporter. Építenék Pannonhalmán egy ifjúsági lelkigyakorlatos házat, feleltem. Azután valahol az országban elindítanék egy egyházi iskolát. És szívesen újjáéleszteném az elárvult tihanyi apátságot. Azóta megépült a miskolci katolikus gimnázium, amelynek létrehozásában részem volt. (Fenntartója a jezsuiták rendje.) Megújult a tihanyi apátság is, és nem is csak a templom és az apátsági épület restaurálására, az épületegyüttes modernizációjára és bővítésére gondolok, hanem arra a közösségi életre, amely az apátság köré szerveződött a 90-es évek óta. Lelkipásztori szolgálatunk, Tihany, Aszófő, Balatonudvari, Örvényes, Fövenyes, Balatonszőlős templomainak ellátása, kisegítés a balatonfüredi szívkórházban és a kerek templomban, Balatonakaliban és Pécselyen, természetesen mindennél fontosabb. A negyvenévi száműzetés után Tihanyba visszatért bencések jelenlétének azonban ennél a szolgálatnál messzebbre kell sugároznia. Sok külföldi a magyarság szent helyeként tartja számon Tihanyt, és megilletődve álldogál az altemplomban András király sírja előtt. A hely szellemét a tihanyi perjelnek is vigyáznia kell. Természetesen vigyáznom kell arra is, hogy ne sodorjanak el a hétköznapok, hogy maradjon időm a csendre is. Hogy ne csak beszéljek, hallgassak is. Hogy fogékony maradjak a Tihanyi-félsziget természeti csodáira…
– A napi politikai történésekkel kapcsolatos állásfoglalásaira nem kell vigyáznia?
– Tihanyban nem lehet kikerülni a politikai kérdéseket. Tihany nem csak a tihanyiaké, nem csak a bencéseké, Tihany az egész magyarságé. Ezen a helyen bátran kell tudni szólni arról, hogy mi szolgálja s mi nem szolgálja az életünket. Szólni kell arról is, hogy rossz mindaz, ami szétválaszt bennünket. Oda kell figyelnünk mindarra, ami erősíti a családokat, a nemzeti együvé tartozást. Rá kell döbbenni arra – Szent Benedek Regulája alapján hitelt érdemlően tehetjük, ha megéljük a rendalapító szent előírásait –, hogy milyen különbözőek az emberek, és hogy milyen fontos alkalmazkodnunk a sokféle emberi természethez. Amikor Tihanyban politikusokkal találkozik az ember, Szent Benedeknek ezt a tanítását mindenképpen el kell mondani nekik, kiegészítve mondandónkat a szabályzatnak azon részeivel, amelyeket a rend alapítója a rendi elöljáróknak kívánt az elméjébe vésni. Nem az egészségesek fölötti uralkodás hatalmát kapta meg hivatalával a vezető, hanem az alkalmazkodás kötelezettségét – ezt írja a Regula. Alkalmazkodást a különböző emberekhez. Pártpolitikától függetlenül, emberi felelősség gyanánt. De eligazít bennünket Benedek regulája az idősebb és az ifjabb nemzedékek egymásrautaltságának kérdésében is. Szent Benedek arra intett, hogy a fiatalabbak az idősebbeket tiszteljék. De ebből nem az következik, hogy a fiatalok tiszteletet várhatnának el a maguk számára az idősebbektől. Nem, Szent Benedek azt írja, az idősebbek pedig a fiatalabbakat szeressék. Ezek a – ma úgy mondanánk: – aszimmetrikus kapcsolatok, ha egyidejűleg vannak jelen, ha az idősebbek szeretik a fiatalabbakat, a fiatalabbak pedig tisztelik az idősebbeket, akkor a nemzedéki különbözőség ellenére is képesek megvalósítani a közösségben azt az egységet, azt a nyugalmat, amely a béke forrása lehet.
– Békében pedig kiteljesíthető az a két fő tevékenységi forma, az imádkozás és a munka, amelyet ugyancsak az V. és a VI. század fordulóján élt rendalapító, Benedek írt elő követői számára…
– Sokan gondolják, hogy az Ora et labora jelszava, a felhívás: Imádkozzál és dolgozzál, Szent Benedektől származik. A rendalapító csakugyan sokat beszélt az imádságról is, a munkáról is, a legfontosabb utasítása azonban ez volt: Keressed a békét! Nem véletlen, hogy a bencés szerzetesrendeknek a Pax a jelszavuk, béke szavunk latin megfelelője. Béke nélkül elképzelhetetlen az élet. Nekem is keresnem kell a békét, a mindnyájunk számára felkínált lehetőséget, minden emberi gyengeségem ellenére. Ezenközben a bűneimmel is szembe kell néznem, ahogyan embertársaimnak is. A kereszténység legfontosabb tanítása Szent Benedek Reguláján is átsugárzik: Krisztust lássuk mindenkiben. Az elöljáróinkban is, az elesettekben is, a gyermekekben is, az öregekben is. A vándorokban is. Talán nincs is ennél nagyobb kihívás, mindenkiben meglátni a hozzám bekopogtató Krisztust. A másként gondolkodókban is, a szellemi szegénylegényekben is, a sivár életű emberekben is az én szolgálatomra váró Krisztust kell meglátnom. Isten szolgálata az ember szolgálata nélkül elképzelhetetlen.
– Tizenöt évvel ezelőtt, a rendszerváltozás hajnalán hatalmas tömegek várták ezt a szolgálatot itt, a kommunizmus romjain a keresztény egyházaktól. Aztán történt valami, s az a tömeg, amelyik a templomokban gyűlt össze, hogy életének megoldatlan gondjaira választ találjon, ma, ha bánata van, hogy vigasztalódjék, a bevásárlóközpontok felé veszi útját, nem pedig Isten háza felé. Lehet, hogy csalódtak a keresztény tanításokban?
– Tizenöt évvel ezelőtt az emberek csodadoktorokat vártak. Azt gondolták, a keresztény egyházak intézményei pontos válaszokat adnak gondjaikra. Nem hívő emberek voltak ők, hanem éhes emberek, akik ráadásul nem vették tudomásul – ők sem, mások sem –, hogy a keresztény egyházaknak szinte kizárólag megnyomorított intézményeik voltak akkortájt. Ráadásul, amikor az egyházak megpróbálták tönkretett intézményhálózatukat, iskoláikat, kórházaikat, szeretetotthonaikat újjáépíteni, azon nyomban politikai csaták céltáblái lettek. A társadalom gyanakvóan nézett a keresztény egyházakra, a közélet főszereplői pedig (e tekintetben pártpolitikai hovatartozásuktól függetlenül hasonlítottak egymásra) nem is igen tudták, mit képviselnek az egyházak. Sejtésem szerint most sem igen tudják. A hatalmukat féltik az egyházaktól. Nem világos előttük, hogy amikor az egyházak intézményeiket kérik vissza, nem hatalmat akarnak, hanem a szolgálat lehetőségeit. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az egyháziak sem igen tudták elhelyezni magukat az új jogrendben, a szabadságban. Mindenki számára világos hasonlattal élve: a kommunizmus utolsó éveiben az egyháziak megtanultak kézilabdapályán futballozni, majd pedig ezt a kispályás csapatot szinte egyik pillanatról a másikra nagy pályára tették át, fussanak rajta, ahogy tudnak. Többen nem lettek, sőt, a kis csapat is évről évre idősödött, gyöngült. Akik pedig a játékukat kívülről figyelik, sokszor már nem is szurkolók, hanem versenytársak. Az ellenfeleket látják az erőik végső megfeszítésével küzdő játékosokban, akiknek a teljesítményét az is behatárolja, hogy tisztában vannak vele, élő, egyenes adásban közvetítik a meccset, ország-világ számára. A kommunizmus éveiben azt szokták mondogatni, a vallás magánügy. Ezt a szólamot sokan átveszik ma is. Abban teljes az egyetértés köztük és köztem, hogy ki jut el a hit kegyelméig, és ki nem, kinek-kinek a legszemélyesebb magánügye csakugyan. Van, akit hozzá tudok segíteni, hogy hívő ember legyen belőle, és van, akit – ha nem megfelelő a viselkedésem vele szemben – megakadályozhatok ebben. Ugyanakkor attól a pillanattól kezdve, amikor a hívő ember meg is éli a hitét, más lesz az élete, mint a nem hívő emberé, és ez a másfajta élet szükségképpen közügy. A vallás magánügy, a hívő ember élete – közügy. Ki merem mondani: politikai ügy. Közösségben kikristályosodó véleményalkotásuk adott esetben pártpolitikai ügy is lehet. A katolikus egyháznak nem lehet pártja, papjai, szerzetesei számára a II. vatikáni zsinat óta nem lehetséges politikai szerepvállalás. Ám a keresztény tanítás az egyháziaktól is megkívánja, hogy határozottan foglaljanak állást társadalmi kérdésekben is. Kórházak, iskolák ügyében, a határainkon túl élő magyarok ügyében is. Állást kell foglalnunk abban is, hogyan éljük meg nemzeti létünket, hogy izolált emberként éljünk-e, vagy pedig közösségben. Mindez természetesen nem szószéki prédikáció témája, de az egyház egyetlen szolgálójától sem szabad elvitatni azt az állampolgári jogát, hogy mindezekről, és természetesen más kérdésekről is véleményt nyilvánítson.
– Politikai pártokról is akár? Feketén? Fehéren?
– Természetesen! Az a párt például az én számomra nem a jövőt képviseli, amelyik szerint az azonos neműek együttélése a különneműek házasságával jogilag egyenlő. A jövőt a gyermek képviseli, gyermek pedig nő és férfi életre szóló szövetségéből, szeretetéből, szerelméből származik. A párkapcsolatban élő, azonos nemű személyek kapcsolatát elítélni nincs jogom, ez az ő személyes ügyük. Közösségünk jövője azonban mindannyiunk számára közügy, nekem pedig mint katolikus szerzetesnek, papnak, aki tanár is voltam, kötelességem e közügy érdekében szavamat hallatnom. Már csak azért is, mert egyházam tanítása is ezt kívánja tőlem. A keresztény ember számára kötelező részt venni a politikai életben. Nem élhet tudathasadásos életet, vasárnapi kereszténységet és hétköznapi kereszténységet. A köz életét alakítani a köz tagjainak a feladata. Mindannyian felelősek vagyunk élő környezetünkért, a természet csodáiért, levegőnk, vizeink tisztaságáért, a teremtett világért. A mai keresztényeknek a mai problémákra kell teljes életükkel választ adniuk. Az Úristennel való kapcsolat imádságos megélése önmagában ehhez nem elegendő, ehhez a többi emberrel kialakított kapcsolatok sokasága szükségeltetik. A kapcsolat szó kulcsfontosságú a vallásos ember számára. A vallásnak a kifejezésére és az istenfélő embernek a megnevezésére a latin nyelvben ugyanaz a szótő szolgál. A religio – magyar fordítása: kapcsolat – vallást jelent, a religiosus – az elkötelezett – szerzetest. A vallásos ember elkötelezett életet kell hogy éljen. Kinek elkötelezett a vallásos ember? Kivel áll kapcsolatban? Az élet forrásával.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
