Csak az ördög tudja, hogy Gyurcsány Ferenc – a kis magyar Hodorkovszkij – miért teregette ki meghökkentő módon kormánya és a magyarországi történelmi egyházak nézeteltéréseit szombati vatikáni látogatásán. Miért gondolta, hogy sikert ér el, ha végtelenül türelmes vendéglátóinak elkezdi – bocsánat, nincs jobb szó erre – mószerolni a hazai katolikus egyházat? Elismerem, e cikk indítása kissé színpadiasra sikeredett, a feltett kérdésekre ugyanis létezik ésszerű válasz: a magyar miniszterelnöknél a diplomácia, a külpolitika nem más, mint a belpolitika folytatása ugyanolyan eszközökkel. Csakhogy ami egy hazai vitában még tolerálható, a diplomácia közegében már otrombaságként hat, kiváltképp olyan különleges és kényes terepen, mint a pápai állam.
Magyarország mindenkori miniszterelnökének a rendszerváltozás óta kijár a pápai audiencia. Ez elsősorban hazánk megbecsülését jelzi, ahogy II. János Pálnak a kormányfő jelenlétében elhangzott, a legmélyebb szeretetet és megbecsülést tükröző üdvözlő szavai is a magyar népnek szóltak. Gyurcsány Ferenc számára persze a vatikáni vizit, bármennyire titkolja, legitimációs gyakorlat is volt, amit rá jellemzően kenetteljesen, hipokrita Tartuffe-ként ki is pipálhatott. A megbeszéléseket követő kirohanása a magyar katolikusok ellen (ilyesmire a pápánál szintén megfordult Medgyessy Péter és Horn Gyula soha nem vetemedett volna) viszont már egyértelműen a hazai közönségnek szólt.
Gyurcsány Ferenc színre lépésével a kormányoldalnak olyan vezére lett, aki elődei szemérmességét félredobva az egyház- és olykor vallásellenességet a baloldali politika fősodrába emelte. Szögezzük le gyorsan: a magyar baloldal egésze nem egyházellenes, de a miniszterelnök az úgynevezett SZDSZ-szel és Kósáné Kovács Magdával versengve identitásképző erőként nyúl a „progresszív” baloldal – régről ismerős, szépen csengő szó: – antiklerikális hagyományaihoz. (Emlékezzünk csak a Mária országáról szóló megbotránkoztató kijelentésre!) A kormánysajtót olvasgatva nem lehet nem észrevenni, hogy visszaköltöztek a közbeszédbe a kommunista rendszer egyházgyalázó sztereotípiái a pénzéhes papságtól a reakciós erőket támogató egyházfőkön át a kívülről gerjesztett egyházi álbotrányokig.
A történelmi felekezetek méltó választ adtak a kihívásra. Jól érzékelik, hogy a globalizáció értékválsága idején, negyven év kommunista és tizenöt év balliberális agymosás után nincs hová hátrálniuk. Ha támadás éri oktatási rendszerüket, akkor határozott, a konfrontáció elől sem kitérő fellépéssel meghátrálásra késztetik a kormányt. (A szociális intézményeik szintén élénk tiltakozást kiváltó ellehetetlenítését Medgyessy idején az Alkotmánybíróság akadályozta meg.) A koalíció visszatérő vádja, hogy az egyházak megengedhetetlen módon avatkoznak be a pártpolitikai küzdelmekbe. Ám az egyház nem zárvány a társadalomban, hanem annak szerves része, saját erkölcsi, szociális és társadalompolitikai tanokkal, melyeket igyekszik érvényre juttatni. Maga az MSZP is közéleti szereplőként tekint rá, amikor a papság átvilágítását sürgeti. (Jellemző, hogy Gyurcsányék szemét nem szúrja mondjuk a Hit Gyülekezetének hiperaktív közéleti szerepvállalása.)
A miniszterelnök a „klerikális reakció” fellegvárába látogatva leckét akart adni a katolikus egyháznak. Az áthallásos pápai üzenettel, a szokatlan fellépés ellenére udvarias vendéglátással azonban végül ő kapott leckét. Annak pedig minden magyar – legyen vallásos vagy ateista – őszintén örülhet, hogy Gyurcsány Ferenc legalább a szentatyát nem tegezte le.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
