Téli esték

Manapság korán esteledik. A nesztelenül besurranó alkony elhozza szárnyain gyermekkorom sok szép csodáját. Ezek egyike a téli esték feledhetetlen varázsa. Amikor néha öten-hatan ültük körbe a hátunkat melegítő kemencét. A mama délután megrakta szárízékkel, meleg volt a kis szobában. A lámpát csak később gyújtottuk meg, takarékoskodni kellett a petróleummal.
Először mindig a koma érkezett meg az utca túlsó végéből, aztán bekopogtatott Ilka néni, a szomszédasszony, később lejött hozzánk a nagyapa is a felső házból. Apám kis tamburáját pengette a dívány sarkában, a mama kínálgatta a vendégeket másnapos pogácsával. Behallatszott a kutyaugatás és olykor a lovak nyugtalan dobbantása az istállóból.
Csodálatos téli esték. Rádió akkor még nem volt, villany sem nálunk, a televíziót még meg sem álmodtuk. Régi történetek elevenedtek fel, híres lakodalmak, a koma harctéri élményeiről beszélt, majdnem minden alkalommal galíciai emlékeit felidézve. Katonatörténetek, nagy szerelmek, volt olyan este, amikor a nagyapa bort is hozott fel a pincéből. Karácsonyvárás! Disznóölések, amikor mindig felemlítették, hogyan szúrta térden a nagy disznóölő késsel a gazda a böllért. A disznó meg kiugrott a szorításukból, és a szalmakazal mögé rejtőzött.
Csak úgy nyolc óra után szedelőzködtek a vendégek, ilyentájt szokott lenyugodni a nagyapa. A koma távozóban bosszúsan dörmögött a konyhából kilépve. Ott hagyta ugyanis a lábbelijét, azt kereste. Alighanem a játékos kutya vitte távolabb. Elindult utána Ilka néni is, de előbb keresztet vetett: „No, Isten segíts!”
Ha nem jöttek esti beszélgetésre az ismerősök, akkor a mama meg én olvasgattunk a nagy asztalhoz kuporodva. Apám meg elszundított. Aztán lefekvés előtt körüljárta az udvart, beriglizte a kiskaput, és visszadugta tamburáját a vászontokba. Ez volt annak a jele, hogy befejezte a napot. A mama még olvasott vagy fél órát, aztán ő is imával búcsúzott a naptól. Csak én olvasgattam még a lecsavart fényerővel égő lámpánál. Imádtam a könyvet, szorgalmas látogatója voltam a könyvtárnak, a mamának is én hordtam haza a könyveket, még kölcsön is adtam a szomszédoknak. Sorra olvasták Jókai, Móricz és Mikszáth regényeit, de vittem haza külföldi írók műveiből is. Micsoda esték voltak! Az együtt reménykedés estéi.
Ilka néni meséje, emlékezése is felért egy-egy irodalmi alkotással. Szlovákiában élt a lánya, Galántára ment férjhez, hetenként írt az anyjának, olykor-olykor képeslapot is küldött. Emlékszem még most is egy ilyen lapra, Pozsonyt ábrázolta. Az egyik belvárosi utcát. Nagyapa is kapott néha külföldről levelet, Rozi lánya Erdélyben élt. Kétévenként hazajárt a szülői házba. Ilyenkor összesereglett a rokonság, bejöttek a tanyán élők is, a nagymama csirkéket vágott, paprikást főzött.
A nagyapa felköszöntőt is mondott. Emlékszem még néhány szavára. Magasba emelte füles poharát, és azt mondta könnyes szemmel: „Köszöntelek benneteket itthon! Ne feledkezzünk el soha egymásról, tartson össze mindig a család!”
A család!
A magyarok, akiket szétszórt a történelem vihara. Elvették hazájukat, de a haza iránt táplált érzéseiktől sose tudták megfosztani őket. Az a szívükben élt és virágzott. És egyre erősebb gyökerekkel kapaszkodott a hazába. Ahonnan a virradatot várták.
Bizakodó sóhajtások, hosszú hallgatások, mintha egymás szívdobogására figyelnénk. Szép esték voltak, az összetartozást erősítették bennünk. A nagyapa a régi világról mesélt, egy meseországról, amelyiknek bátor hősei voltak. Már csak az emlékük él, és úgy motyogjuk magunk elé a nevüket, mint az imádságot szokás. Árpád! István király! Van még járható út a jövőhöz?
Van.
A régi esték emlékét őrző melegséggel a szívemben hallgattam a rádió közlését a múltkor a népszavazás eredményéről, és gondolatban ismét abban a kis szobában jártam. A mama már aludt, apám is elbóbiskolt. A nagyapa lefeküdt, Ilka néni és a koma hazament. Mintha most nem érezném az összedobbanó szívek melegét. Az asztalhoz lépek, és elfújom az égve hagyott petróleumlámpát. De szívemben tovább él az öszszetartozás reménye.
Múlóban az éjszaka…