Régi kérdés, mi lesz a sorsuk a nyelvjárásoknak – mondja Juhász Dezső, az ELTE Bölcsészettudományi Karának docense. – A XIX. század elejétől, amióta nagyobb figyelmet szenteltek a nemzeti hagyományoknak, egyre több népnyelvi gyűjtést végeztek tudósok és amatőrök egyaránt. Attól tartottak ugyanis, hogy az iskolai oktatás terjedése és a polgárosulás eltünteti a nyelv színeit, egységesíti a változatait. Az aggodalom nem volt alaptalan, valóban színtelenedett a nyelv, de a nyelvjárások megmaradtak. Most viszont eljutottunk oda, hogy a látványos életforma-változás következtében felgyorsult a nyelvjárási jelenségek visszahúzódása és eltűnése. Ez a helyzet a kutatókra is többrendbeli feladatokat ró: nyilvánvaló, hogy a nyelvi leletmentést tovább kell folytatni, de nemcsak a régiességek terén, hanem kiterjesztve minden változásban levő jelenségre. Nagy tartalékaink vannak még a nyelvjárásszigeteken és a peremnyelvjárásokban, ahol az említett változások eddig kevésbé érvényesültek. A nyelvi szintek változási üteme is különböző: a hangtan és a nyelvtan lassabban alakul át, mint a szókincs, hiszen ez utóbbi jóval mozgékonyabb, alkalmazkodóbb része a nyelvnek. Az életmódváltozás miatt a hagyományos népi kultúra számos kifejezése tűnik el. A gyűjtések során gyakran hallunk ilyen megjegyzéseket: emlékszem rá, hogy a szüleim, nagyszüleim még mondták, de én már nem használom ezt a szót. Kérdés, hogy a kisebb magángazdaságok újjáéledése lassítja-e ezt a folyamatot, visszatér-e a régi szavak egy része, vagy újak lépnek a helyükre. De a két évszázad alatt összegyűlt hatalmas anyag feldolgozása is jórészt előttünk van még. Nemcsak leíró, hanem nyelvtörténeti vizsgálatokra is felhasználhatók az öszszeállított adattárak.
– A nyelvjárások jövője a fiatalokon is múlik. Hűségesek-e szüleik nyelvéhez, vagy inkább a városi beszédhez húznak?
– A nyelvjárások eltűnése differenciáltan történik, s bizony, a fiataloknál a leglátványosabb. Falun, kisvárosban a középgeneráció és a fiatalság egyre több kommunikációs helyzetben – kilépve a családi, baráti közegből – táji színezetű köznyelvet beszél. Megfigyelhető a belső kétnyelvűség, tehát hogy egymás mellett él a köznyelvi és a táji változat. Jó esetben a beszélő ezeket váltogatni tudja. A nyelvi egységesülés története amúgy igen nagy múltra tekinthet vissza. Lényegében a magyarság írásbeliségének kialakulása óta tart, de az írásbeliség terjedésén kívül számos más tényező is elősegítette, többek között spontán táji integrációs folyamatok és tudatos nyelvalakító mozgalmak. A gazdasági és szellemi központok – mindenekelőtt Budapest – szerepe sem elhanyagolható. Napjainkban az iskola és a család mellett a média játssza a főszerepet a nyelvi minták alakításában, a szépirodalom hatása pedig csökkenőben van.
– Az egységesített közoktatás nemcsak a tájnyelv színtelenedését, eltűnését segíti, hanem gyakran nem is tolerálja a nyelvjárásokban helyes, a köznyelvi normák szerint viszont helytelen formákat. Mi lehet a teendő?
– A mi tanár szakos hallgatóink már tanulnak a nyelvjárásokról. Bennük azt próbáljuk tudatosítani, hogy a diákok nyelvi „normasértése” sokszor táji jellegű, emiatt tehát nem kell megszégyeníteni a nebulókat, hanem beszélni kell a többféle nyelvváltozat létezéséről és az ezek között való választás lehetőségéről. Ne faragatlanságnak tekintse a tanár ezeket a nyelvi kisiklásokat, hanem helyi sajátosságoknak. A diáknak viszont arra is kell törekednie, hogy az iskola segítségével nyelvjárása mellé „felépítse” a nemzetileg közös változatot, a köznyelvet, hogy a kisközösségből kilépve nehézségek nélkül tudjon kommunikálni. Tehát ne a mindenáron való nyelvművelés legyen az iskola célja, hanem a fiatalok verbális eszköztárának bővítése és nyelvhasználati tudatosságának, igényességének a fejlesztése. Olyan vidéki iskolai közösségekben, ahol a diákok nyelvjárásiassága nagyjából egyforma, kevesebb konfliktussal halad a köznyelv elsajátítása, mert a gyerekek nem gúnyolják ki egymást. Inkább a faluról városba kerülők szenvednek el efféle megszégyenüléseket új környezetüktől. A tanári figyelmességen, tapintaton, empátián is sok múlik. Valamikor a hatvanas években az én lelkes vidéki általános iskolai tanárom például elhatározta, hogy játékos módon leszoktatja az osztályt a „hibás” beszédről. A hibák között az első helyre sorolta az egyébként tájnyelvi gyökerű igeragozási eltéréseket. Javaslatára a suksükölésért és a nákolásért tíz fillért kellett befizetni az erre rendszeresített perselybe. Nagyon jól szórakoztunk, mert egymást is buzgón javítgattuk. A pénzt pedig a tanév végén közösen elfagylaltoztuk. Akkorra mindenki „átszokott” a köznyelvi igeformákra. Nem volt tehát megszégyenítés nálunk, mert a kisdiákok többsége nyelvjárásban beszélt, a köznyelv megtanulását pedig a játékosság segítette.
– Van, aki nevetségesnek tartja a nyelvjárást, és van, aki szépnek, sőt kívánatosnak. Van-e esély arra, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek? Milyen szerepe lehet ebben a médiának, az értelmiségnek?
– Ha majd a vidéki embereknek nem mint szégyenfoltot kell elszenvedniük a nyelvi regionalizmust, és az újabb nemzedékek elsajátítják a zökkenőmentes kódváltást, akkor a nyelvjárás akár reneszánszát is élheti, hiszen egy közösséghez való tartozás tudatos vállalásának kifejeződése lehet, nem csupán kommunikációs eszköz. Ehhez azonban társadalmi szintű szemléletváltásra lenne szükség: fel kellene értékelődniük a helyi közösségeknek, amelyek a regionális kultúrájukkal együtt vállalják a nyelvjárásukat is, ami persze nem azt jelenti, hogy reggeltől estig népzenét hallgassanak, és járjanak népviseletben. Az értelmiségnek kiemelkedő szerepe van abban, hogy tudatosítsa: a helyi színek értéket jelentenek. A globalizálódó Európában fontos megtartani és megmutatni nemcsak az össznemzeti, hanem a táji kultúrát is. Egy bajor, szász vagy svájci német például büszke a származására, nyelvjárására.
– Milyen lesz tehát a jövő?
– Nyugaton már megfigyelhető egyfajta visszaállás, ami nem azt jelenti, hogy divat lett az archaizálás, de például a regionális köznyelvek szintjén stabilizálódni látszik a nyelvhasználat. Ilyen folyamatok nálunk is megfigyelhetők, tudniillik egyre nagyobb teret nyernek a köznyelv és a nyelvjárások közti átmeneti változatok. A hangszín, a nyelvtan, a szókincs régiónként mutathat ugyan kisebb különbségeket, de kommunikációs zavart a legtávolabb élők között sem okozhat. Sőt a vizsgálatok szerint a hangszínbeli különbségek nagy részét az emberek nem is észlelik. Ami a nyelvjárási szavaknak a köz- és irodalmi nyelvbe való beemelését illeti, sajnos egyre kevesebb mai példával találkozunk. Pedig egykor a nyelvújítás és a klasszikus irodalom előszeretettel élt ezzel a szókincsbővítési eszközzel. Ma az írók bátorsága mintha alábbhagyott volna az efféle újításban, noha akadnak üdítő kivételek. Ugyanakkor negatív példákat is említhetünk a nyelvi tudatformálásban. A legtöbbet a kabarészerzők ártanak, mivel hangtanilag kutyult paródiáikkal akarva-akaratlanul a nyelvjárási beszédet imitálják, csakhogy mindig a vidéki bunkó sztereotip figurájához kapcsolva. A hallgatóságban, ha később a köznyelv hangtanától erősebben eltérő nyelvjárási beszédet hall, a primitívség idéződik föl. Sajnos a városlakó magyarok többségének nincs közvetlen és érdemi tapasztalata a természetes nyelvjárási beszédről, illetve beszélőkről.
– Azontúl, hogy kulturális kincseink között tartjuk számon a népi és a nyelvi hagyományokat, és hogy elsorvadásuk szegényít, okozhat-e mindennapjainkban szellemi silányodást a tájnyelvek elveszítése?
– Valóban, szinte minden a tájnyelvek fennmaradása ellen hat: az iskola, a tévé, a rádió, a sajtó, a divat, az életformaváltás. De az is, hogy a nagymama már nem olvas népmesét – s általában mesét – az unokájának, aki emiatt nemcsak az égig érő paszuly vagy a kis gömböc történetével nem fog megismerkedni, de nem raktározza el élményszerűen az okos és a rest lány jellemvonásait sem. Elmarad az ilyenkor szokásos beszélgetés is, amely többek között arról szólhat, hogy egy növényt, tárgyat, fogalmat több szóval is meg lehet nevezni, és ez minden nyelvben így van. És hogy létezik Erdély, ahol a babot úgy is nevezik, hogy paszuly, a sárgarépát meg úgy, hogy murok. Az egrest pedig egyes vidékeken úgy mondják, hogy köszméte, más tájakon meg piszke. Talán nem véletlen az sem, hogy elszaporodott a képzavar a nyilvános beszédben. Ha ugyanis kikopik a köztudatból egy szólás vagy közmondás kulturális háttere, ha nem tudjuk, hogy mit jelentett, miből eredt, akkor könnyen elvétjük a használatát. Hogy lesz-e a nyelv kérdéseihez értő, felelősségteljes értelmiségünk, az a felsőoktatáson is múlik. Az ELTE-n kötelező minden magyar szakos hallgató számára a nyelvjárástan, a terepgyakorlat, valamint a nyelv- és művelődéstörténet. Más felsőoktatási intézményekben azonban többnyire „megspórolják” a nyelvjárástanórákat. Nagy kár, mert nem csak a tudományműveléshez lenne szükség rájuk!
- A nyelvjárások (…) nem a nemzeti nyelv eltorzult, hibás változatai – mint sokan hiszik –, hanem az eredeti, ősi nyelvállapot örökségei. A többi nyelvváltozat (köznyelv, regionális köznyelv, szépirodalmi nyelvhasználat) is a nyelvjárásokból emelkedett ki. A magyar irodalmi nyelv létrehozásában döntő szerepe volt a tiszántúli és a felső-tiszai tájnyelvhez igazodó szépíróknak és nyelvtudósoknak, akik a nagy irodalomszervező, Kazinczy Ferenc nyelvi eszményét tekintették példának. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a köznyelv helyesírási és kiejtési normája a keleti nyelvjárásokhoz áll közelebb. (…)
A köznyelv kialakulása előtt a nyelv különböző nyelvjárások formájában létezett, tehát a magyar nyelv története ebben az időben azonos a nyelvjárások történetével. A középkori magyar írásbeliség már híven tükrözi a szerzők vagy a nyomdászok nyelvjárását, például Sylvester János első magyar nyelvű bibliafordítása í-ző nyelvjárásban íródott. A köz- és irodalmi nyelv kialakulása után új helyzet állt elő: a nyelvjárások megmaradtak a nép nyelvének, lényegében a paraszti lakosság nyelvváltozatának. Az egységes nyelvtípus hatott ugyan a nyelvjárásokra, de befolyása a XX. század közepéig gyenge volt, a nyelvjárások saját belső törvényszerűségeik szerint viszonylag háborítatlanul tudtak fejlődni. A magyar nyelvjárások atlaszának gyűjtői az 1950-es, 60-as években még mindenütt megtalálták a helyi nyelvjárások ősi alaprétegét.
(A magyar nyelv könyve. Hetedik, átdolgozott és bővített kiadás, Budapest, 2004)
- A magyar nyelvjárások közt sosem volt olyan nagy eltérés, mint az olasz, német, francia tájnyelvek között, ez is a nyelvünk széthúzó hatások ellen dolgozó konzervativizmusának a jele – az egységes irodalmi nyelv mégiscsak a felvilágosodás s még inkább a reformkor alatt alakult ki, ha voltak is egységesítő törekvések, nem volt udvar, nem volt olyan hatalmas nyelvi példa, amely a gócokban fejlődő irodalomra ráerőltethette volna magát. Amit fejlődik a nyelv, azt a XVI. században éri el, amikor a humanizmus s a tovább élő protestantizmus új lendülete még nem tört meg, s bizonyos fokig még egyensúlyt tart a korviszonyokkal. Ugyanekkor ennek a lelassított, leszakadó kornak a nyelve ott, ahol a latin példa alól szabadon, beszélt frissességében tör fel, legnagyobb prózaíróink kincsesbányája lett. Stílbotladozásaik ellenére is gyönyörűség a másodrendű írók, prédikátorok szövegeit olvasni, olyan nyelvi bőség, kifejezésbeli lelemény csap meg, amely csak az élőbeszéd fényűzésében lelhetett magyarázatot. Ezt a nyelvi bujaságot az apadó, sanyargatott magyarság aligha teremtette, legföllebb megőrizte, s nagyon valószínű, hogy a Bornemisza-, Heltai-, Bethlen Miklós-féle írókon át középkori nyelvünk beszélt gazdagságába pillanthatunk bele.
(Németh László: Író a föld alatt. Olvasónapló, 1968–1969)
- Az erek, tavak lecsapolásával, folyók szabályozásával megszűkült a halászat, egymás után tűnnek el a halászati eszközök és az eszközökkel együtt eltűnik a nyelvből azoknak neve is. Így pl. a fűszfavesszőből font budár (= haltartó) ma már nem használatos. (…) Mivel ma már nem hoznak lápon (= tutajon) tiszaháti almát, természetes, hogy a láposalmáról sem beszélnek a szentesiek. Nincs már nagyháló sem a Tiszán, ezért berz (= az a kis fadarab, mellyel a nagyhálóra mérik az ütíst) sem található, százmáról (= vetőháló fajta) sem hallani, reginás tapogatóról sem, szigonyról sem… ma már csak Váradi Imre emlékezésében élnek, ha ő meghal, ezek a szavak is meghalnak sok mással együtt…
(Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. In: Alföldi Tudományos Gyűjtemény, II., 1948)
