Török csapda

Talán nem is lehet egy fontos társasági összejövetelen kellemetlenebb helyzetet elképzelni annál, mint amikor egy általunk felelőtlenül meginvitált vendég a viselkedési normákat nem ismervén az összes meghívott estéjét tönkreteszi. Az udvarias vendéglátók nyíltan persze sosem olvassák bírálatukat az érintett fejére, apró jelekkel azonban tudtul adják: az illető valójában nemkívánatos vendég.
Valami hasonló történt tegnap Franciaországban is, ahol
– hogy, hogy nem, az alig egy héttel a törökök uniós csatlakozási tárgyalásainak zöld utat adó EU-csúcs után – utcát neveztek el egy kurd polgárjogi harcosról. Az utcatábla avatási ünnepségéről ráadásul – igencsak meglepő módon – a világ vezető ügynökségei is hírt adtak, így aztán a török integráció egyik legnagyobb ellenzőjének számító Párizs üzenete valószínűleg eljutott a brüsszeli és ankarai címzettekhez is.
Nem mintha a pozsonyi parlamentben elhangozhatna néha- napján magyar szó, vagy a vajdasági incidensek során ígéretéhez híven Brüsszel oly sok lépést tett volna a veszély megfékezésére – ettől azonban még tény, hogy az uniónak jelenleg Törökország az egyetlen olyan partnere, ahol maga a kisebbségpolitika szó is teljesen ismeretlen. „A probléma már rég megoldódott” – mondják Ankarában, valószínűleg kritikus vérnyomás-emelkedést okozva ezzel a mintegy tízmilliónyi törökországi kurd számára, akik, noha Kurdisztánról álmodoznak, Ankara értelmezése szerint még csak nem is léteznek. A parányi örmény kisebbség szava a jelek szerint el sem ért Brüsszelig, hiszen az unió nem ragaszkodott a másfél millió törökországi örmény halálát okozó, 1915 és 1923 között zajlott genocídium elismeréséhez.
De nem telik el nap anélkül sem, hogy ne hívnák fel tüntetésekkel vagy különféle közvélemény-kutatási eredmények közlésével a bővítés nyugat-európai ellenzői is a figyelmet a „veszedelemre”.
Az unió vezetői – akik október 3-án megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával – azonban a jelek szerint saját csapdájukba sétáltak bele, hiszen a közös értékek tiszteletben tartása helyett a feltétlen nyitottságra építő politikájuk alapján valóban nehéz nemet mondani a tettre kész törököknek.
(Érdekesség azonban, hogy éppen az a fejkendőtörvényt is ratifikáló Párizs vált a mozlim ország befogadásának legfőbb ellenzőjévé, amelyik nemrég élesen kirohant a keresztény örökségre történő utalás ellen is.)
A brüsszeli közösség a lakosság többségének a véleményével szembemenve végül nem is tudta Ankara értésére adni, hogy Törökország valójában nem képvisel sem több, sem kevesebb értéket az európai országokénál, csak egész egyszerűen – éppúgy, mint az illemkódexet nem ismerő vendég – kilóg a társaságból. Az ország földrajzi fekvéséből adódó, Washington számára is oly fontos stratégiai érdekek persze érthetőek, s az is nyilvánvaló, hogy Ankara – a nyugati hatalmaknak fontosabb – NATO-csatlakozása idején további perspektívákat is fel kellett vázolni Törökország előtt. Magyarország pedig beállt a sorba, s tovább sodródva az árral szintén igent mondott az ázsiai nyitásra. Nem kérdéses, hogy az európai emberek szívéhez általában igen közel álló törökök régen kiérdemelték a „vén kontinens” szoros barátságát, azt azonban valószínűleg Brüsszelben sem tudják, mi lesz, ha legnépesebb országként keleti barátaink szólhatnak majd bele leghangosabban közös ügyeinkbe.