Törökország a kapuk előtt

Az Európai Unió csúcsértekezletén sok mindenről szó esett az elmúlt napokban, de a legfontosabb ügy kétségkívül a török csatlakozás. Egészen pontosan arról van szó, hogy sok évtizedes halogatás után Brüsszel végre színt vallott, miután időpontot és feltételrendszert kellett adnia az egyre türelmetlenebb Ankarának.
Bár az unió és Törökország közötti politikai románc alighanem tartogat még további fordulatokat, az biztos, hogy jövő év október 3-án kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat. Az EU azonban csak 2017–2019-re sejteti a felvétel legkorábbi időpontját, de ezért a távoli reménységért is Ciprus elismerését követeli cserébe. Mindez azért fontos, mert a megosztott szigetország görög vezetésű kormánya adott esetben megakadályozhatja Törökország felvételét. Bár a szerdai strasbourgi plenáris ülésen 407 igen és 262 nem voks mellett a képviselők megszavazták a tárgyalások megkezdését, egyúttal arra is figyelmeztettek, hogy az EU bármikor megszakíthatja a párbeszédet, ha úgy tűnik, Törökország visszalépett a reformok útján. Felvetődött egy réges-régi ügy is, az 1915–1923 között lemészárolt másfél millió örmény problémája. A brüsszeli nézőpont szerint legalábbis erkölcsi elégtételt kellene adni az egykori népirtásért. A feltételrendszer része ráadásul egy mindeddig példátlan intézkedéstervezet, amely Ankarából nézve joggal nevezhető példátlan diszkriminációnak: a törököket eddig soha nem tapasztalt mértékben, hosszú-hosszú évekre kizárnák a jelenlegi EU-országok munkaerőpiacáról. Mindezen jelek alapján biztonsággal kijelenthető, hogy az unió döntéshozói most és a jövőben is mindent elkövetnek azért, hogy újabb és újabb akadályokat gördítsenek a törökök útjába. Ami önmagában nem lenne baj, ha nyíltan vállalnák annak következményeit. Bár tagadhatatlan, hogy hosszas előszobáztatás után nem illik a vendégnek utat mutatni, Brüsszelben nem merik megtörni a politikai korrektség tabuját. Európa – pontosabban a kontinens nemzeteinek nevében kormányzó elit – elszokott az őszinte beszédtől az elmúlt évtizedekben. A mostani felvételi hercehurca nemcsak a kulturális és vallási különbözőséget, de egyúttal az unió súlyos belső válságát, identitáshiányát is leleplezi.
Ebből a szempontból sokatmondó tény – amint arra Schöpflin György néppárti képviselő felhívta a figyelmet –, hogy az Európai Parlament zöld és a liberális képviselői keményebbnek mutatkoztak Románia csatlakozását illetően, mint Törökország esetében. Ez a látszólag logikátlan fejlemény baloldali szemszögből nagyon is érthető. A Románia és Törökország közötti különbségek mibenlétét elleplező, és ezek helyett szakmai kérdéseket firtató zöld és liberális álláspontba egyszerűen nem fér bele a következő kérdés: Fontos a tagjelölt ország európaisága? Nem, számukra valójában nem fontos. Persze, ez a nemtörődöm hozzáállás már korábban is világosan látszott, például a kereszténység elleni felhördülésből (mint emlékezetes, néhány tagállam jelzésértékűen be akarta emelni az európai alkotmány preambulumába). Az európai identitás meggyengülésére utal továbbá, hogy a brüsszeli döntéshozók megszokott kenetteljes álhumanizmusukkal fedik el az érdemi vitát. Nem beszélve arról, hogy a csatlakozási folyamat az Európai Unió bizonytalan jövőbeni szerepe miatt is igen aggályos. Törökország csatlakozik – de hova is? Még a legélesebb eszű brüsszeli bürokrata sem jelentheti ki teljes bizonyossággal, hogy az európai gondolatnak a jelenleg képviselt formájában létezik bármiféle jövője.
Udvarias halogatás helyett néhány dolgot feltétlenül meg kellene válaszolni, mielőtt Európai Unióról az emberiség uniójára festik át a cégtáblát. Ezek sorában a török csatlakozás ára az egyik legkényesebb kérdés. Egy uniós tanulmány kimutatta, hogy 2025-ben Törökország EU-tagsága évente nettó 16,5–27,5 milliárd euróba kerülne. Egyes becslések szerint csak a mezőgazdasági integráció évi 11,3 milliárd eurót emésztene fel. Aztán ott van a döntéshozatali kérdés. A jelenlegi demográfiai viszonyok mellett a török állam lélekszáma 2015-re utoléri Németországét (82 millió), és amennyiben példának okáért 2017-ben valóban csatlakozna az EU-hoz, máris a közösség lakosságának 14-15 százalékát adná. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy miután a döntéshozatali súlyának megfelelő beleszólást kellene biztosítani számára, az unió minden testületében háttérbe szorítaná a brit, francia, német álláspontot. Tisztázatlan a török munkavállalók és bevándorlók ügye is. A Martti Ahtisaari volt finn elnök vezette független munkacsoport hosszú távon 2,7 millió török bevándorlóval számol, amely a közösség teljes lakossága 0,5 százalékának felel meg. Bár egyesek azzal érvelnek, hogy a bevándorlásnak jótékony hatása lehet a fogyatkozó népességű országokban, ennek ellentmond az eddigi tapasztalat. A törökök ugyanis nemigen asszimilálódnak, nagyon is őrzik mozlim hitüket, nyelvüket, családi kapcsolataikat az otthon maradottakkal. Végezetül azzal érvelnek a török EU-tagság ellenzői, hogy – jóllehet területének egy kicsiny része földrajzi értelemben kétségkívül Európához tartozik – az egykori Oszmán Birodalom örököse meglehetősen kétarcú állam. Politikai viszonyait és intézményrendszerét tekintve a nyugati mintát követi, mindeközben azonban lakosságának 99 százaléka mozlim hitű.
A Törökország csatlakozása mellett érvelők voltaképpen egyetlen, magától értetődően gazdasági természetű érvvel tudják megtámogatni álláspontjukat. Azt állítják, hogy a jelenleg 60 milliós török piac kecsegtető befektetéseket nyújt az európai beruházóknak. Mi tagadás, ez meglehetősen sovány ígéret a fenti aggodalmak mellett. Arról nem is beszélve, hogy Brüsszelben mintha senki sem akarna világosan szólni ezekről a kérdésekről. Pedig az idő abban a tekintetben is véges, hogy a törökök – joggal – elunták az ígérgetést és a halogatást. Nem lenne meglepő, ha Ankara végül megelégelné az egész színjátékot, azt az áldatlan helyzetet, hogy miközben sorra enged a kemáli állam politikai fundamentumát jelentő politikai ügyekben, voltaképpen semmit sem kap cserébe. Ha az unióban nem – vagy csak egy emberöltő múlva, megalázó feltételekkel – kell, Törökország előtt két út marad. Az egyik az atlantizmus, az Egyesült Államokhoz fűződő hagyományosan jó politikai és katonai viszony. Ennek a kapcsolatnak az erősödése magától értetődően nem európai érdek. Mint ahogyan a másik opció sem, amely jóllehet nem időszerű, tizenöt-húsz éves távlatban azonban koránt sem elképzelhetetlen. Európai álmai múltával Törökországnak marad a térség, a török nyelvű országok integrátorának, de legalábbis patrónusának szerepe, amely adott esetben az ankarai nyugatosság hanyatlását és az iszlám megerősödését eredményezheti.