Utasok a hátsó udvarból

Újságírósors: az ember karácsony harmadnapján felkerekedik a mákos bejgli és a töltött káposzta mellől, és elindul Srí Lankába, hogy a szökőár okozta katasztrófáról tudósítson. Hétfő délután öt óra előtt néhány perccel Ferihegyen kiderül, hogy Münchenből este nyolckor indul egy gép Colombóba, egy számomra addig ismeretlen légitársaság, a német LTA üzemeltetésében. Megvásárolnám a jegyet a Malév-irodán, de kiderül, hogy már nincs hely a Srí Lankába induló gépen. Csak várólistára tudnak tenni, de vállalom a kockázatot. Amíg a jegyem készül, változik a helyzet: felszabadul pár hely a transzkontinentális járaton, így mégiscsak biztos a továbbút. Január ötödikén jönnék vissza, így az oda-vissza jegy Colombóba kettőszázhatvanezer-kétszáz forintba kerül.
A Ferihegyi repülőtér betonján román felségjelű gép várja a magyar légitársaság utasait – a két cég egyezménye alapján a Carpat Air kisgépe visz ki a német városba. A légikisasszony nem beszél magyarul, de van Magyar Nemzet a gépen – a Malév esetében tapasztaltam már nemegyszer fordított felállást. Münchenben rossz hírrel várnak a gép ajtajában, az LTA törölte a colombói járatot. Nem nyugszom bele a hírbe, így elkezdődik egy több óráig tartó rohanás a városnyi méretű repülőtér két terminálja és tucatnyi alegysége között. Valaki az egyes F részébe irányít, kilométernyi folyosón rohanok végig. A túlfűtött szakaszokat nyitott részek követik, így néha izzadva, máskor dideregve szaladok a csomagokkal. Egy helyen fedél sincs a fejem fölött, nyakamba szakad a havas eső, pompás lehetőséget adva egy tüszős mandulagyulladás beszerzésére. Az F részen aztán féltucatnyi közvetítőkocsi és riporterek sokasága vár – nem engem, hanem a katasztrófa sújtotta térségből visszaérkező német turistákat. Hatezren voltak kinn a tragédia idején, többen eltűntek, most próbálják menekíteni őket – a tévések mögött halálsápadt hozzátartozók várnak a rokonokra. Számomra hamar kiderül, hogy onnan csak érkezhet gép, de abba az irányba most biztosan nem indul.
Újabb rohanás, az egyik terminálnál az Emirates szívélyes alkalmazottai megígérik, hogy elvisznek Dubaiba, ha át tudom íratni a jegyemet annak a légitársaságnak az embereivel, akik kiállították. A Malév irodája már zárva, ezért újabb rohanás a reptér másik felében lévő LTA pultjához, ahol unott arcú alkalmazott tárja szét a kezét: ők nem hibásak a járatuk törlése miatt (!), azt huszonnégy órával az indulás előtt megtehetik. Hiába magyarázom, hogy alig három órával előtte vettem meg a jegyet Budapesten, de akkor a számítógépes rendszerben még nyoma sem volt a törlésnek, a férfi hajthatatlan: talán másnap este Frankfurtból elvisznek, de az sem biztos. Vagy elmehetek a thaiföldi Phuketig, onnan azonban csak a saját pénzemből juthatok tovább, ha egyáltalán találok járatot. Nehéz a döntés, de nem kockáztatom meg, hogy ott ragadjak a távol-keleti nyaralóhelyen. Az LTA-s a jegyet nem hajlandó átírni arra hivatkozva, hogy nem ő állította ki. Hasonlóan járnak a nemzetközi mentőszervezetek tagjai is, akik hiába magyarázzák, hogy katasztrófahelyzetben minden óra késés emberéletek százaiba kerülhet – a bürokrácia szabályai itt erősebbnek bizonyulnak a józan észnél.
Kétségbeesett telefonálgatás kezdődik haza, a Malév illetékese az esti óra ellenére is készségesen próbál segíteni. Közben elmegy az Emirates gépe, így bukik a dubai átszállással megvalósítható kiutazás. Marad egy Lufthansa-járat Bangkokba, de az ügyintézés döcögőssége miatt azt sem érem el, így az utolsó remény a katari légitársaság késői gépe Dohába. Megérkezik minden szükséges fax és telex Budapestről, írnák át a jegyet, amikor kiderül, hogy időközben elfogytak a Doha–Colombo-járat jegyei. Mivel nincsen biztosítva a továbbutazásom és nem rendelkezem katari vízummal sem, a szabályok értelmében fel sem engedhetnek a dohai gépre, nehogy a nyakukon maradjak mint illegális bevándorló. Nincs megoldás a segélyszervezetek emberei számára sem, mindenki marad Németországban.
Nincs tovább, a müncheni reptér este tíztől reggel hatig nem fogadhat és nem indíthat gépeket. Kiürülnek a várótermek, minden bolt és étterem bezár. Újabb telefonálás haza, ahol kiderül, hogy Prágából másnap délután talán indul egy gép a szigetre. Megpróbálunk információt szerezni a vonatok és autóbuszok indulásáról, de kapitalizmus van: két euró per percért adna vonalat a tudakozóhoz a német légitársaság. Újra otthoni barátok segítenek, akik a világháló segítségével megtudják, hogy volna ugyan vonat Münchenből Prágába egy átszállással, de annyira hosszú a menetidő, hogy kétségessé tenné az időbeni érkezést a reptérre.
Marad az autókölcsönzési lehetőség, szerencsére féltucatnyi világcég kínál bérautókat, és ők éjszaka is nyitva tartanak. Felvezetem nekik a problémát: kellene egy autó, amellyel négyszáz kilométert megtéve átmegyek Prágába, és leadom a cég ottani képviseletén. A módszer jól működik például Amerikában, ahol turisták ezrei bérelnek autót a keleti parton és adják le a nyugatin (vagy fordítva), miután átautóztak az országon. Itt azonban ez nem megoldható, és sofőrt sem tudnak adni a kocsira, aki viszszahozná azt. Miután határozottan rákérdezek a miértre, elvégre uniós országokról van szó, a pultos elmosolyodik és bevallja: ha Bécsbe vagy Rómába mennék, akkor hagyhatnám ott nyugodtan az autót, de Kelet-Európa ez ügyben még csak formálisan tartozik az unióhoz. Az őszinte beszéd után veszem észre a feliratot, amelyben büszkén hirdetik, hogy május elseje óta külön letéti díj nélkül adnak autót a Szlovéniába, Szlovákiába, Csehországba, Lengyelországba és Magyarországra utazó ügyfeleiknek, hogy aztán apró betűkkel kiegészítsék: a Mercedes, BMW, Audi, Volkswagen és ezekkel egy kategóriás típusokra nem vonatkozik az ajánlatuk…
Nincs autóbuszjárat sem a két város között, így van időm elgondolkodni azon, hogy a májusi csatlakozás előtt, a hatalmas uniós kampányban erről valahogy elfelejtették tájékoztatni a kedves leendő uniós polgárokat. Úgy látszik, Európának van egy hátsó udvara is, amelynek lakói szintén uniós polgárok ugyan, de azért erős reteszekkel védik tőlük az elülső rész gyepét.
Nincs más megoldás, marad a taxi. A láthatóan nem bennszülött német sofőr háromszázhatvan euróért vállalja a fuvart. Óvatosan araszolunk az autópályán a néhol tejfehérré váló ködben, aztán a német–cseh határ előtt elfogy a sztráda és gyakorlópályára emlékeztető bóják, fényvisszaverő terelőlemezek között megyünk hosszú kilométereket. A határon nincs gond, a cseh szakaszon végig sztráda van, öt óra alatt elfogy alólunk az út.
Hajnalban érkezem Prágába, a taxis visszaad húsz eurót a viteldíjból, hogy adjam oda a Srí Lanka-i károsultaknak. Nem kérdezem meg tőle, hogy ő honnan jött az Európai Unióba, inkább örömmel nyugtázom, hogy a kisemberek között még működik a szolidaritás.
A cseh főváros légikikötője jóval nagyobb Ferihegynél, de éjjel itt is nehéz illetékest találni. Az első álmos információs-pultos lesújtó hírt közöl: a cseh társaság Colombóba induló gépét is törölték. Fáradt vagyok a protestáláshoz, és ezúttal ez a jó megoldás: a cseh légitársaság szerint mégiscsak elindul délután a gép.
Hiába, ha tényleg dolgozni kell, csak az új uniós tagokban bízhat az ember.