Amikor a sikerszerző darabot ír, akkor ügyel, hogy a poénok úgy kövessék egymást, hogy a néző egyik ámulatból a másikba essen, és hangos tetszésnyilvánítását fejezze ki. Megjelent a száz leggazdagabb magyarról szóló kiadvány, amelyből megtudhatjuk, hogy egyeseknél tényleg nagy a jólét. Ötvenmilliárdok, negyvenmilliárdok csak úgy repkednek a szemünk előtt, ebből tudjuk meg, hogy szeretett miniszterelnökünk és egyik minisztere is a magyar multik közé tartozik. Arról is értesülünk, nehogy irigykedni merjünk rájuk, idejük semmi, fárasztó a nagy gazdagság, napi tizenkét órában a cégük és a világ jobbításán fáradoznak, nincs itt Hawaii, kaviár, vastag szivar és dőzs. Dolgos hétköznapok vannak meg gondterheltség, a magyar mágnások szerények és puritánok. Nem boldogítja őket a pénz. Már majdnem a zsebkendőmért nyúltam, mélyen megvetve magamat, mi mindent tudnék én kezdeni néhány millióval, amikor az aznapi hír lepattintotta a spiccről a száz leggazdagabbat. Történt ugyanis, hogy a szegedi gyermekklinikán elmaradt egy műtét, mert a harminchét éves altatógép bemondta az unalmast. Kértek egyet kölcsön Pestről, de azt vissza kell adni, újra meg nem telik, mert tizenkétmillió forintba kerülne, ennyi pénz meg nincs. És most mi lesz? Koldulás lesz, kunyera. Sztárok törölgetik a szemüket a képernyőn, és búgják, hogy járulj hozzá te is ennyivel meg annyival, hogy a kis betegeknek jusson ez meg az. Tizenkétmillió? Egy középluxus gépkocsi ára, amelyre amúgy sokaknak telik minálunk.
Azt gondolnánk, hogy a szocializmussal elmúlt az idő, amikor műtétekre, külhoni kezelésekre, eszközökre, orvosi műszerekre úgy kellett összecigánykodni a pénzeket. Hogy egy beteg és fogyatkozó népességnél az egészség és a gyógyítás a nemzetstratégia része lesz, és nem a régi maradékelv szintjén vegetál. Ahol a társadalombiztosítás, ha nem is Krőzus módjára, de állja a számlákat. Hát nem, és egyre lehetetlenebb az orvosok feladata, mert haláleset vagy nyilvánosságra kerülő műhiba okán csak az emberi mulasztásról beszélnek, de szó nem esik a pocsék és elavult műszerezettségről, az özönvíz előtti diagnosztikáról. A kórházi eszközök amortizációjára évek óta egy fillér sem jut. Sőt a kórházak – ajándék a költségvetésnek – alanyi áfamentesek, ami azt jelenti, hogy mindent huszonöt százalékos áfával szereznek be, de egyetlen forint áfát sem igényelhetnek vissza. Mit lép erre a pénzügyminiszter? Mit lépnek a húszéves műszerekre, a matuzsálemi röntgengépekre és igen, Lendvai Ildikó kedvencére, a működésképtelen lélegeztetőgépekre? Mi lehet előbbre való az egészségnél ott, ahol az év első kilenc hónapjában 97 ezren haltak meg, de csak 78 ezer kisgyerek született? Wekler úr eddigi támogatásaiból egy kisebb kórházat lehetne kistafírozni. A Miniszterelnöki Hivatal 300 milliós gépkocsivásárlásaiból, a begyepezett Duna-hídból, a felesleges és ronda Időkerékre kiszórt százmilliókból, a képviselők legújabb laptopjainak árából, a főpolgármester szolgálati terepjárójából, a K&H-botrányban kimosott milliárdokból, az olajgate-ügyben elfolyt pénzekből, a veszteséges bankok újabb és újabb feltőkésítéséből, a végkielégítésekből… Tudja vajon Lendvai Ildikó, hány lélegeztető- vagy altatógépre telne? Demagógiában még az sem lehetetlen, hogy milliárdosaink összedobják annak a nyavalyás altatógépnek az árát. Aztán megoldják az egészségügy minden problémáját, fordított bravúrral: a közvagyont nyereséges közvagyonná varázsolva bevonulnak a magyar halhatatlanok sorába is.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
