Válasz egy asszonynak

Legyünk tisztában azzal, hogy ha nem sikerül megállítani vagy letörni a parancsuralmi igyekezeteknek vakmerő lendületét és kriptába tételét a magyarság alkotmányos szabadságának, akkor nemzetünk történelmi gondolata olyan zsákutcába jut, annyira lezsugorodik a Kelinstaaterei vézna és keshedt térfogatára, állami egzisztenciánk alapjai annyira törékennyé válnak, hogy egy eljövendő magyar géniusz teremtő ihlete és ereje számára nem lesz többé anyag, amiből építsen és alkosson. Bármennyi tagadás viszonozza is a túlsó partról azokat a vádakat és gyanúkat, amelyek parancsuralmi kísérleteikre árnyékolódnak, a tendencia világos. Lehet, hogy ez a neoabszolutizmus, ez az önkényuralom nem lesz egészen hasonlatos a némethez vagy az olaszhoz. De hogy valami fattyúdiktatúra tevékeny előkészítése folyik, azt csak azok tagadhatják, akik részesek vagy nagyon is kényelmes természetűek ahhoz, hogy az igazságot a maga nevén hallják.
Alkotmányos életünk sohase volt valami tökéletes. A kormányhatalom, egészen ritka kivételektől eltekintve, mindig kórságosan hajlamos volt arra, hogy közgondolkodást és közhangulatot a maga képére torzítsa. Ne higgye, asszonyom, hogy nagyon hosszú az az út, amelyen egy álparlamentarizmusból egy korcs abszolutizmusig lehet eljutni. De ha ez az út nem is olyan hosszú, annál távolabbivá válik az a másik út, amely ilyen rendszerből a nemzeti és állami reintegrációig vezet. Nekünk csak olyan politikai módszereken szabadna törnünk a fejünket, amelyeknek célszerűségét mindig történelmi céljaink szabják és hiteltetik meg. Ami helytelen, káros és veszélyes az utódállamok kisebbségi magyar nemzetrészeinek szempontjából, az nem lehet jó, nem lehet hasznos és előnyös a csonkahazai magyarságra sem. Mi lehetünk az utolsók Európában, akik feladhatják vagy megtagadhatják az alkotmányos szabadság ideáljait. Anglia is könnyebben likvidálhatja a maga ősrégi politikai szemléletét, jóllehet csakis azon az áron, hogy föláldozza a domíniumok és a gyarmati önkormányzatok rendszerén nyugvó világbirodalmát. De mi, akiknek lelkén nemcsak negyedfélmillió elszakított magyar sorsa szárad, hanem a Duna-medence reorganizációja is a szabad önkormányzatok alapján: csak akkor térhetünk le az alkotmányos elv alapjairól, s vethetjük alá magunkat parancsuralmi tébolynak, ha lemondtunk már mindarról, amiért még érdemes magyarnak lenni és magyarként élni.
Ezért kell vállalni az őrállói és vigyázói kötelességet. S ha gyakran, a római mítosz szerint, egy Curtius-ugrás a sáncárok mélységébe a váltsága a szabadulásnak és a jövőnek: lenni kell valakinek vagy valakiknek, akik erre is vállalkoznak, valóra váltván az evangéliumi paradoxon igazságát is, azt, hogy az egyénnek gyakran meg kell halnia, hogy a nemzet örök életet nyerjen.
Ne higgye asszonyom, nem elborult kedélyek és rezignált elmék lírája ennek az áldozatnak a felajánlása. Nem is nyegle és ízléstelen hősködés, amely a papiros türelmes anyagán végzi a maga mutatványait. Mi tudjuk, hogy a haza szolgálatának törvényei gyakran ridegek és kegyetlenek, de talán sohasem reménytelenek egészen. A szolgaság iszapjának az alatt az áthathatatlannak tetsző rétege alatt, amely a magyar társadalmat elborította, mintha már kiserkedőben volnának a fű finom, gyenge és fiatal csücskei. Ezeknek az a hivatásuk és az életük, hogy gyökeret verjenek és az élettől duzzadó hajtásaikkal áttörjenek a letargia bánatának kopár rétegein.
(1935)