Kőbányán abban az utcában, ahol lakik, csak az ön házára van kitűzve a magyar lobogó. Nincs ünnep, miért van kint?
– Azóta van kint, amióta mi magyarok kivéreztetett állapotban beléptünk az Európai Unióba.
– Rendszerváltónak tartja magát?
– Kisemmizettnek tartom és érzem magamat.
– Nem értem, hiszen ott volt a kezdeteknél. Az 1980-as évektől részt vett az ellenzéki mozgalmak munkájában. Az ilyen embereket rendszerváltóknak nevezik, nem?
– A minősítéseket hagyjuk. A demokratikus ellenzék volt az, amelyik merészebben startolt, ezért a hitem és vágyam hozzájuk vonzott először. Amikor megalakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, beválasztottak a vezetőségbe. Annak ellenére választottak be a távollétemben, hogy otthagytam a Hági sörözőben az alakuló ülést, mert rádöbbentem egy sötét akarnokságra, amely később a Hit Gyülekezete formájában jelent meg. Ezt képviselte később többek között Hack Péter az SZDSZ-ben.
– A Hit Gyülekezetéről nem tudott?
– Semmit sem. Akkor jöttem rá az álnokságra, amikor megalakították a Szabad Demokraták Szövetségét a Jurta Színházban. Ugyanis az SZDSZ nem volt azonos a demokratikus ellenzékkel, nem volt azonos a hálózattal, hanem csak a kemény magja volt. Lenini módszerrel besöpörték egy hálóba az általuk elérhető ellenzéket, és ebből emelték ki az SZDSZ-t. Ekkor gratuláltam az SZDSZ vezetőinek a párttá alakuláshoz, és egyben közöltem velük, hogy nem tudom követni őket.
– Az SZDSZ kezdetben sokak számára szimpatikus volt kommunistaellenessége miatt. Mi történhetett?
– Még a Potyka bácsi is SZDSZ-es volt, és a szabad demokratákra szavazott 1990-ben. A SZDSZ belerondított abba az antikommunista kampányba, amelyet a megalakulásától a parlamentbe jutásáig követett, és alig várta, hogy frigyre léphessen 1994-ben azzal, amihez mindig is tartozott, az MSZMP utódpártjával.
– Nyolcvanhatban részt vett a forradalom harmincadik évfordulójára szervezett megemlékezésen. Ez is része volt a rendszerváltási folyamatnak?
– Ez a találkozó a félelem jegyében született, de a Donáth Ferenc-féle MSZMP-s kapcsolat biztosította a szervezőket, hogy el fogják tűrni.
– Tehát engedték is, meg nem is?
– A meghívót Eörsi István Duna-parti lakásába illegálisan kaptam, és illegálisan mentem oda. Odaérkezésemkor az óriási lakásban már száz szék volt elhelyezve, és nem kellett nagy bölcsesség ahhoz, hogy rádöbbenjek: száz széket odahordani ilyen frekventált helyre nem lehetett illegálisan. Tehát ez nem volt titkos találkozó.
– Kik voltak ott?
– Akikre emlékszem: Rácz Sándor, Nagy Elek, Mécs Imre. Természetesen a házigazda, Eörsi Pista fogadott bennünket, valamint ott volt az akkori rendkívül szűk ellenzéki mag Haraszti Miklóstól Vásárhelyi Miklósig és sokan mások. Az összejövetelt nem október 23-án, hanem – gyávaságból? – 1986. december 6-án, Mikulás napján tartottuk. A bizarr az volt, hogy ugyanezen a napon emlékezett az MSZMP is első kongresszusára, hiszen nekik is harminc évük telt el. A mi kétnapos értekezletünk másnapján az MSZMP diadalmas pártértekezletéről jó néhányan átsunnyogtak Eörsi lakására.
– Ezek szerint ez suttyomban a hatalom által is engedélyezett ötvenhatos megemlékezés volt?
– Pontosan. Felszólalásomban nem rejtettem véka alá a véleményemet. Jeleztem, hogy már a börtönben sem szerettem azokat a rabtársaimat, akik verték a mellüket, hogy milyen nagy magyarok. Végül is ezt mondtam: „… itt éltünk, élünk e szarfolyóban vagy a szarfolyó két partján. Arról beszélhetsz, hogy meddig merültél meg benne: talpig, bokáig, térdig, kötésig, nyakig, fejed búbjáig? – csak azt nem mondhatod, hogy tiszta maradtál! Mert ha bármelyik parton éltél, akkor is ért a kifröccsenő mocsok és bűz.” Ez volt az én szűzbeszédem az ellenzékiség megindulásánál, amely kellő érdeklődést váltott ki a jelenlévőkben, például Ember Judit filmrendező is felfigyelt. Tudtam, hogy abból a közegből kell építkeznünk, ami van.
– Egy évvel később, 1987-ben felállították a lakiteleki sátort. Az ellenzéki mozgalom ott teljesedett ki. Hogyan került ön oda? Hiszen már akkor alapvető ellentét volt az úgynevezett demokratikus ellenzék, a hálózat és a népi gondolkodásúak, az akkor megalakult Magyar Demokrata Fórum között.
– Bizonyos ellentétek voltak, de a pártállammal szemben tervezett fellépések közösen fogalmazódtak meg. Azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban, 1987-ig az ellentmondások ellenére együtt mozgott az urbánus és a népi ellenzék. Hogyan kerültem Lakitelekre? Együtt voltam a kistarcsai internálótáborban Csurka Istvánnal, akit becsültem ötvenhatos magatartása és írói tehetsége, szókimondása miatt. Csurka révén kaptam meghívót Lakitelekre. A későbbi ellentétek elmélyülésének oka a Szabad Kezdeményezések Hálózatának belső Bibliája, a Kis János által fogalmazott Társadalmi szerződés volt, amelyet én mint vezetőségi tag ötvenhatos emberi tisztességemmel a hónom alatt vittem Lakitelekre.
– S ott mi történt?
– Az én számból hangzott el Lakiteleken a Társadalmi szerződés első mondata: „Kádárnak mennie kell!”
– Meghökkentek?
– Amikor ez elhangzott, velem szemben ült Pozsgay Imre, a kecskeméti párttitkár és Fekete Gyula, aki elnökölt. A megdöbbentő az volt, hogy erre a kijelentésemre engem, a hálózat vezetőségi tagját a lakiteleki fórum a maga fiának tartott.
– Ekkor lépett be az MDF-be?
– Tulajdonképpen ezzel a Magyar Demokrata Fórum, a mozgalom alapító tagjává váltam.
– Innen gyorsan peregnek az események. 1988. június 27-én hatalmas Erdély-tüntetést rendeztek a Hősök terén. Ekkor ön az Erdélyt Védő Független Bizottság elnökeként kezdeményezője és egyik szervezője volt ennek a megmozdulásnak.
– A Grósz-kormány öt–hatezer fős tüntetésre számított. Tévedett. Megszereztem az erdélyi falurombolás elleni tiltakozásra Fónay Jenő és Rácz Sándor támogatását. A tüntetés mellé állt a Bajcsy-Zsilinszky Társaság Morvay László vezetésével és az MDF. A Jurta Színházban került nyilvánosságra, hogy a nagy erdélyi tüntetést a nemzeti oldal, a nemzeti ellenzék, az MDF a magáénak tartja, és ezek után rengeteg szervezet csatlakozott a tüntetés támogatóihoz.
– A hálózat, az SZDSZ ekkor hol volt?
– Nagy hibát követtek el, hogy nem csatlakoztak a tüntetéshez. Holott az SZDSZ programjában előkelő helyen szerepeltek az emberi jogok. Több mint százhúszezer ember jött el a tüntetésre. Ez volt a csúcspont, a fortissimo, amikor először jelent meg a színen őfelsége, a magyar nép. Mert addig az ellenzék lombikban volt, különböző erők által támogatva. Ekkor vált világossá, hogy az egyik lombikot az Aczél György-féle vonal kedvelte, a másik lombikot pedig a Pozsgay Imre-féle vonal támogatta. Az ellentét közöttük az volt, hogy a hálózati kemény mag a hangjával akart eredményt elérni, az MDF pedig mozgalomként a tömeggel akart operálni.
– Milyen hatással volt a nagy erdélyi tüntetés a rendszerváltás folyamatára?
– Szent meggyőződésem, hogy Ceausescu részben Budapesten bukott meg. Másrészt az MSZMP rádöbbent, hogy gyorsan tennie kell valamit, különben nem tudja átmenteni a pozícióit. A tüntetés után sajtótájékoztatót tartottunk az Andrássy úti Lukács cukrászdában az MDF legfelső vezetőivel, Csoóri Sándorral, Csurka Istvánnal együtt. Hangot adtam annak a meggyőződésemnek, hogy mostantól kezdve meg kell szólítani a társadalom minden rétegét. Ki kell lépni a lombikellenzékiségből. Az MDF, a mozgalom vezetői azonban féltették lehetőségeiket a pártállam utolsó időszakában, és nem tudtak követni. Ez megbosszulta magát, mert a párttá kényszeredett MDF politikai erőként már csak árnyéka lett a mozgalomnak.
– Mit kellett volna tennie?
– A nagy Erdély-tüntetés után le kellett volna rúgnia magáról a félelmet, és tüntetésről tüntetésre el kellett volna jutnia a saját maga által meghirdetett alkotmányozó nemzetgyűlésig. Ehelyett mi történt? A nagy Erdély-tüntetés meghökkentette nemcsak Grósz Károlyt, hanem Pozsgay Imrét, Bíró Zoltánt, Csurka Pistát, Fekete Gyulát és még sok vezető politikust, ellenzékit is. Hiába mondtam, hogy ezt a vasat kell ütni. Nem ütötték.
– Ön radikálisan oldotta volna meg a rendszerváltást, nem békésen?
– Nem erről volt szó. Az elszalasztott alkalom következménye lett, hogy a kerekasztal-tárgyalások a társadalom, a nemzet feje fölött történtek, sőt a részt vevő pártok feje fölött döntöttek. Társadalom- és nemzetárulás volt a kerekasztal, a hatalom alkuja, s minden rossz ebből következik napjainkig.
– Ki áll ön szerint a pártok felett?
– A hazaárulás eszméje. Ötvenhat örökösét, a népet kellett volna helyzetbe hozni. Az alku a kerekasztalnál az volt, hogy ez ne történhessen meg.
– Akkor már harminc év távolába veszett ötvenhat, a forradalom eszméje.
– Ez a harminc év akkor még a javamra szolgált. Én akkor, mint Pallasz Athéné, kipattantam Zeusz homlokából, és teljes fegyverzetben álltam a páston. Rám hallgattak volna akkor a munkások. Engem az MDF-nek Botondként kellett volna használni. Ehelyett még egy bizottságba sem tudtak bejuttatni.
– A kerekasztalnál határozták meg a diktatúrát követő új, demokratikus magyar állam választási rendszerét. Önnek egyik fő vádpontja volt mindig, hogy rossz a választási rendszerünk. Miért?
– Mert ez a választási rendszer – a kerekasztal beépítésével – biztosította a régi hazaárulók pozícióját és Kádár hűséges kegyeltjeinek a vagyonmegtartását.
– Mit biztosított? Hiszen a nép választott, nem?
– Az, de a vagyon mindig is azé kellett volna hogy legyen, akié volt évtizedekig, évszázadokig, ezer évig. Ehelyett az a vagyon, amelyet elraboltak, elrabolnak, soha többé nem szerezhető vissza. Nem reprivatizáció, hanem privatizáció történt.
– De ez Németh Miklós kormányzása alatt kezdődött.
– Így van. Németh Miklós sokat tett azért, hogy a pártvagyont, a rablott vagyont átjátsszák.
– Az első szabad választásokon egyéni jelöltként az MDF színeiben országgyűlési képviselő lett Kőbányán, a 26-os körzetben.
– Katona Béla legyőzője voltam, amire büszke vagyok, nem kis trófea volt.
– A taxisblokád 1990 októberében, a rá adott kormányzati válasz annyira megdöbbentette, hogy kilépett az MDF-ből, független képviselő lett.
– A taxisblokád nem rendített meg, hanem leleplezte előttem az addig lezárult folyamatot. A taxisblokád az MDF-et rendítette meg, mert megbukott mint párt. Innentől kezdve az MDF-et már csak lebegtették.
– Ezt hogyan érti? Miért bukott meg az MDF?
– Mert nem lépett fel törvényes eszközökkel a terrorizmus ellen. Ezt a puccsot az MDF azért úszta meg, mert az SZDSZ, amely a taxisblokádot szervezte, rájött, hogy mégsem kell neki a hatalom. Jobb, ha a kiherélt MDF-et uralmon tartja s lebegteti. Göncz Árpád, a köztársasági elnök, volt rabtársam meghirdette a rendkívüli országgyűlést október 29-én délelőtt tíz órára. Ismét parlamenti paktum alapján elnapolták a rendkívüli országgyűlést, és délután „rendes” országgyűlésen minden mocskot szőnyeg alá sepertek. A terroristák számára amnesztiát hirdettek. Ezután egy hónapig be sem mentem a parlamentbe. Majd november 26-án szót kértem az Országgyűlésben, és „Isten óvja Magyarországot!” felszólalással átültem a független oldalra.
– Miért mondta ezt?
– Mert láttam azt a mély vermet, amelyet megástak a hazának a paktummal.
– Beszélgetésünk elején arra a kérdésre, hogy rendszerváltónak érzi-e magát, azt válaszolta, hogy kisemmizettnek. Ez vonatkozik 2005-re is?
– Hatványozottan. Ötvenhatban nem ezt akartuk: 1956 elvetette a bolsevizmust, a kapitalizmust is, mi harmadik utat és semlegességet hirdettünk meg. A társadalmi békét, sőt a világbékét nem lehet a nyomorra és a gyengék erőszakos elnyomására építeni. A saját életemből, sorsomból is ez a következtetés vonható le.
– És abból, hogy most mégsem a rendszerváltók, hanem az MSZP, az SZDSZ és Gyurcsány Ferenc van hatalmon?
– A társadalom szégyene, hogy ez a helyzet létrejöhetett. Ráadásul nem kevesebbről van szó, mint az életünkről: egyénként, családként, társadalomként, nemzetként. Én még képviselőként fogalmaztam meg: nem mindegy, hogyan jutunk be Európába! Virágzó delnőként vagy paratífuszos malacként. Kérem, elértük a paratífuszos malac nívóját. Ebben a testi, lelki, erkölcsi, biológiai állapotban, amelyben van ez az ország, ötven év alatt eltűnünk a moslékban. A palesztinoknak még van esélyük, lehajolnak a kőért. Nálunk már nem hajol le senki.
origo.hu
Ezt a kvízt csak kevesen töltik ki hibátlanul – Ön felismeri, mi magyar találmány?
