A lisszaboni célok jók

Az Európai Bizottság e héten közleményben tudatta az európaiakkal, hogy bár az átfogó gazdaságpolitikai irányelvek végrehajtásában van haladás, azért még akadnak hibák. A lisszaboni stratégia azt a célt tűzte ki, hogy 2010-re az Európai Unió a világ legversenyképesebb gazdasága lesz. Sajnos a statisztikai adatok azt mutatják, hogy az unió teljesítménye messze elmarad mind az általa kitűzött céloktól, mind az Egyesült Államok hasonló mutatóitól. A foglalkoztatás nem javul, a termelékenység növekedése drámai módon lelassult, s emelkedik a leszakadó társadalmi rétegek aránya. Ahhoz például, hogy öt éven belül a jelenleg 63 százalékon álló foglalkoztatottságot 70 százalékra tudják emelni, 22 millió új munkahelyet kellene létesíteni, ezzel szemben a munkahelyek száma stagnál. A tagországok egyharmada esetében a költségvetési deficit nagyobb, mint az eurózónában előírt és mások számára is ajánlott három százalék.
A nyilvánvaló kudarc ellenére a foglalkoztatásért felelős cseh származású biztos, Vladimír Spidla védelmébe veszi a lisszaboni stratégiát: „Legalább vannak céljaink. Az, hogy még nem értük el őket, nem jelenti azt, hogy azok nem jók.” Ebben Spidlának, aki e szavakat akár a szocialista és munkáspártok korábbi kongresszusainak közleményeiből is kiollózhatta volna, bizonyára igaza van, végül is nem lenne rossz a világ leghatékonyabb, leggyorsabban fejlődő térségének lenni. Sajnos a tendenciák nem éppen ebbe az irányba mutatnak, amelyet egy nemrég kiadott CIA-dokumentum is alátámaszt. A neves amerikai hírszerző intézmény agytrösztje (National Intelligence Council) ötévenként készít egy a világ ügyeire vonatkozó 15 éves előrejelzést. A múlt év decemberében kiadott 2020-ig történő előretekintés (Mapping the global future) nem sok jóval kecsegtet Európa számára. Az amerikai hírszerzők szerint Európa csak akkor lenne képes nemzetközi súlyát növelni, ha nagyobb politikai összhangot érne el. A CIA-jelentés a tíz most csatlakozott országot és a várható további hármat (Törökországot is beleértve) inkább ballasztként, mint dinamizáló tényezőként tekinti, hangsúlyozva, hogy ezek az országok messze nem kaphatnak akkora támogatást, mint a korábban belépő szegényebb dél-európai államok. A CIA-dokumentum szerint Európának meg kellene reformálnia jóléti rendszerét (azaz felszámolni a jóléti államot), hasonlóképpen az oktatási és egészségügyi rendszert (ezalatt privatizációt kell érteni), és rugalmasabbá kellene tenni munkaerőpiacát (vagyis rontani a munkafeltételeket). Emellett tágra kellene nyitni az unió kapuját az észak-afrikai és közel-keleti munkaerő bevándorlása előtt.
Kétségtelen, hogy a CIA-szakértők az európai bajok feltárásában annyival őszintébbek lehetnek, amennyivel messzebb vannak Brüsszeltől. Ugyanakkor az amerikai agytrösztök által az elmúlt harminc évben készített előrejelzéseket a valósággal összevetve az derül ki, hogy e jelentéseket azért nem kell egészen komolyan venni. A tényleges helyzetet leíró kritikában kétségtelenül igazuk van, az ajánlott terápia azonban nagyon is megkérdőjelezhető. El lehet gondolkodni, hogy mielőtt az unió kitárja kapuját a bevándorlók tömegei előtt, nem kellene-e előbb munkát adni a kibővített unió jelenleg húszmillióra tehető munkanélkülijének?