Mindig nagy élvezettel olvasom Kristóf Attila cikksorozatát a Magyar Nemzetben. A január 11-i Én nem tudom: Büszke lehetek-e? című cikkét olvasva azonban összeszorult a szívem, s bár nincsenek kétségeim a szerző hovatartozását illetően, ezúttal sokunk érzéseit fejezte ki írásával.
Magam 1956. november végén ugyan elhagytam hazámat, s negyven évig Amerikában és Kanadában éltem, de mindig büszkén hirdettem a magyarságomat. Kint ez ellen senkinek sem volt kifogása, sőt elismeréssel adóztak zseniális hírű honfitársaim érdemeinek. (Kivéve egy esetet, amikor este, vacsorafőzés közben a CBC-hírekben azt kellett hallanom, hogy a magyar miniszterelnök Amerika keleti partjától a nyugati partjáig végig részegeskedte a hivatalos útját. Ez Horn Gyula volt.) Két évig kettős állampolgár voltam és a magyar útlevelemmel utaztam haza, holott amerikai útlevelem is van. Szavazati jogom és társadalombiztosításom nem volt mindaddig, amíg haza nem telepedtem. A december 5-i népszavazás idején felbőszített a szemenszedett hazudozás a témában. Gyalázatos volt az eredmény. Azóta én is közelebb érzem magamat a határon túl rekedt honfitársaimhoz, mint ahhoz a réteghez, amelyből Kádár és Gyurcsány hatására kihalt a szolidaritás és tisztesség igénye.
Akik annyira elfásultak, hogy egy gyenge Caligulának, egy hiú ripacsnak is bedőlnek. Elég volt látnom Gy. F.-et audencián a pápánál: ha testbeszédből lehet ítélni, kifejezetten komikus és egyben tragikus, hogy ez az ember hazánk miniszterelnöke lehet. (Nem mindenki tudja, hogy politikai szempontból illegitim.) Feltűnési viszketegsége, nárcisztikus szereplési vágya (udvari fotográfussal, becsmérlő nyilatkozataival, médiahercigeskedéssel, tartalom nélküli bulvárpolitizálással stb.) a megtévesztett tömegeknek alighanem imponál.
Én mindenesetre úgy vélem, hogy igenis büszkének kell lennünk arra, amik vagyunk: a gyökereinkre, a becsületességünkre, a tehetségünkre, a hazaszeretetünkre, a magyarságunkra és a nemzettársainkra. A nagyvilágban szinte nincs olyan pont, ahol ne lennének magyarok. Sokan értetlenül nézik, miért választottuk meg ezt a méltatlan embert vezetőnknek. Ilyenkor csak azt mondom, hogy az ország fele nem választotta meg, sőt, annyi sem, ezért tehát ne ítélkezzenek az egész nevében. Azt végképp nem értik sokan, hogy hogyan lehet hangosan énekelni (még ma is) a „Fel, fel, ti rabjai a földnek…” című dalt, minek hallatán minden alkalommal kiver a hideg veríték. Én sem értem. A bátyám gondolkodott azon, hogy hazatelepszik, de inkább letett róla.
A kettős mérce példája az is, hogy amíg Harry herceg ostoba jelmezválasztásából – teljes joggal – botrányt csinálnak, addig a vörös csillaggal kapcsolatos exkommunista legalizálási törekvések felett elsiklik a világ. Nekünk nincs más fegyverünk, mint a toll. Írni kell mindenhová, kitartóan, és cáfolni a hazugságokat. És hallatni a hangunkat. A kis Máért-értekezleten elhangzottakból merítsünk erőt. Ne érezzék a kormányon lévők, hogy még ma is mindent megtehetnek. Az az idő már elmúlt.
Nádasdy Nikolits Andrea
Budapest
origo.hu
Lépcsőn hajtott le a főtéren egy sofőr Keszthelyen
