A moldvai magyarok reménye

Mindmáig két előítélet él a moldvai magyarsággal kapcsolatosan, nemcsak Magyarországon, de az erdélyi magyarság körében is. Két sommás véleményről van szó, amelyek sokkal inkább a megszokásból, mintsem a valódi helyzet ismeretéből fakadnak. Egyfelől közismert tény az „elcsángósodásnak” nevezett jelenség, amely nem más, mint a nyelvét és identitását vesztett közösség feletti ítélet. Csángósodsz, azaz sorvadsz szokásaidban, egész életviteledben, fokozatosan idomulsz a többséghez, s végül elveszted egyéni és közösségi gyökereidet. A moldvai magyarsággal kapcsolatban ez a manapság élő legelevenebb hit: politikai érdektől és meggyőződéstől függetlenül sokan hiszik azt, hogy a moldvai csángók teljes mértékben asszimilálódtak, a magyarság számára végleg elvesztek, s a folyamat visszafordíthatatlan. A másik gyakran hangoztatott álláspont, hogy a moldvai magyarság tanügyi és hitéleti helyzete a kulcskérdés: ha nem sikerül a magyar iskolát és a magyar nyelvű misét biztosítani számukra, menthetetlenül elvesznek.
Mindkét kijelentésben akad igazság, de a helyzet némiképp árnyaltabb. A hét elején érkeztem vissza Klézséről, az ott tapasztaltak bizonyos mértékben jól illusztrálják a moldvai csángók általános helyzetét. Adott Bákó megyében egy hétezres település, amelyben több mint ezer 14 éven aluli lakos él. A faluban nagy a sürgés-forgás, Magyarországon ismeretlen gyermekzsivaj tölti be a sáros utcákat, a helyi családokban ma is általános, hogy hatan-heten vannak. Érdekes jelenség, hogy – amint azt Tánczos Vilmos megemlítette 1997-es tanulmányában – „a csángó eredetűek lélekszáma Románia egész területén az 1930– 1992 közötti hat évtized alatt csaknem megháromszorozódott”. Ez azt jelenti, hogy a magyar nyelvterület más részeivel ellentétben nem a lélekszámbeli fogyás tényével van a legfőbb baj, hanem az előrehaladott asszimilációval. Csakhogy – amint azt a szerző is leszögezi – a nyelvi beolvadás mértéke településenként eltérő. Van, ahol a legtöbben megértik a magyart (még ha nem is tudnak szabatosan válaszolni), és van, ahol már valóban csak a legidősebbek beszélik őseik nyelvét.
Duma András, a helyiek által csak „magyar háznak” nevezett kicsiny szigetintézmény megálmodója és létrehozója, a magyarság ügyének áldozatos képviselője Klézsén azt mondja, hogy mintegy száz gyermekhez érnek el a kultúrház programjaival, a magyar nyelv elsajátításával, a tánctanítással. Mondhatnánk erre, hogy ez csak a falu fiatalságának tíz százaléka, de ne feledjük, hogy ha valaki nem vállalná az effajta missziót, tizenhat évvel a romániai rendszerváltozás után aligha beszélnének ennyien magyarul.
Klézsén azt tapasztaltam, hogy az 1989-es változások óta eltelt időszak nagyot lendített az „elcsángósodás” elleni küzdelemben. Mindössze néhány esztendővel azután, hogy a moldvai magyarok lakta falvakat hermetikusan elzárták a külvilágtól, könyvek, ajándékok érkeztek, személyes kapcsolatok, barátságok szövődtek. A magyar fővárosban valóságos kultusza lett a moldvai zenének és táncnak, a csángó táncházak és a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által évente megrendezett csángó bál időről időre sok érdeklődőt vonz. Mindez semmiség, legyinthetnek azok, akik a reálpolitika oldaláról szemlélik a kérdést. Csakhogy valójában éppen az efféle közös együttlétek, kulturális programok számítanak fontos csatának az „elcsángósodás” elleni küzdelemben. A politikának vannak súlyos adósságai a csángókkal kapcsolatban, nem pedig a civil társadalomnak. A tanügyi és a hitéleti kérdés valóban fontos, de alighanem ugyanennyire sorsdöntő a gazdasági segítség, a munkahelyteremtés. Joggal vetődhet fel az is, hogy az RMDSZ miért nem tanúsít nagyobb érdeklődést magyar eredetű honfitársai iránt, akikben egy kis fáradsággal fel lehetne szítani a nemzethez tartozás hitét. Ne feledjük, hogy tíz-tizenhárom évvel ezelőtt a moldvai magyarság mai vezetőinek jelentős része is magyarországi tanulmányai során szembesült saját történelmével, jelenével, közösségi helyzetével.
Már idézett tanulmányában Tánczos Vilmos így fogalmaz: „A hagyományos falu kulturális egysége felbomlóban van – elég itt a városra történő ingázásra, a várossal való mindennapi kapcsolattartásra, az iskoláztatásra, a vallásos élet szerveződésére, a tömegkommunikációs eszközök elterjedtségére és a többi akkulturációs tényezőre gondolnunk –, azaz a moldvai csángóságot ma olyan kulturális hatások érik, melyek a nyelvi asszimilálódási folyamatokban mutatkozó korábbi különbségek kiegyenlítődése felé hatnak. A hagyományos világból átöröklődött fokozati különbségek (települések, a generációk és a nemek között) kezdik elveszíteni korábbi jelentőségüket, paraszti kultúrához köthető, viszonylag zárt életterek megszűnte, úgy tűnik, a nyelvi asszimilációs folyamatok felgyorsulását, »globalizálódását« is eredményezi.” A jelenség tagadhatatlan, a világban mindenkire kiterjedő globalizmusnak azonban másfajta hatásai is léteznek. Egy táguló világban nemcsak a közeli nagyvárosnak, Bákónak kell törvényszerűen nagy súllyal nehezednie a kicsiny Klézse életére. A hírközlés, a személyes és közösségi jelenlét globalizálódó jellegénél fogva valamiképpen Budapest is jelen lehet a helyszínen. Miután a szép szavakon kívül a magyar Országgyűlésben gyakorlatilag még egyetlen lépést sem tettek a moldvai csángók magyarságának biztosítására, ideje elkezdeni a munkát. Mindenekelőtt átlátható és hatékony pénzügyi segélyezést kellene kiépíteni, amely összeg a magyar költségvetésben csekélység, de Moldvában emberek ezreit csábíthatja vissza a nemzet kötelékébe. Szinte hihetetlen, hogy a magyarországi és romániai rendszerváltozás óta eltelt időben gyakorlatilag semmit nem tettek ezen az úton. A jövő magyar kormányzatának kiemelt prioritásként kell kezelnie a csángókérdést, hiszen ez nem csupán a határ- és szomszédságpolitika tárgykörébe tartozó rutineljárás, hanem olyan történelmi küldetés, amely megfelelő akarattal bármikor valóra váltható. Sikertelenségről, asszimilációról, nemzeti elgyengülésről csak akkor szabad beszélni, ha mindent megtettünk annak elkerülésére. A moldvai magyarság ügyében egyelőre csak bűnös mulasztást és elszalasztott lehetőségeket tapasztalhatunk. Fontos az is, hogy az itthoni köztudatban át kell formálni a csángókról kialakult hagyományos képet: nem elrománosodott, szegény rokonokról, hanem olyan honfitársainkról van szó, akiket némiképp megroppantott az elmúlt száz esztendő, de akik a történtek ellenére hellyel-közzel s a történtek ismeretében bámulatos módon részben még mindig őrzik magyarságukat.
Bármilyen kincstári optimizmusnak is tűnik első hallásra, az asszimiláció igenis visszafordítható. Moldvai látogatásom alatt meggyőződtem arról, hogy a csángó identitászavar nem valamiféle idegenkedést jelent Magyarországtól, a magyar nyelvtől, szokásoktól. Más szóval: arról van szó, hogy nem reménytelen a küzdelem, hiszen a globalizációtól sújtott román nemzetállam lassan átadja helyét egy olyan lazább szerkezetű országnak, ahol a központosítás gyengülésével, a tőke, a személyek szabadabb mozgásával jobb napok várnak a kisebbségekre. Meg lehet menteni a moldvai magyarságot, de csak akkor, ha erdélyi útjaink alkalmával nem szabunk magunknak határt Gyimesbükknél, a régi határnál. Csak akkor lesz jövőjük, ha segítséget kapnak mindkét magyarságtól. A magyarországitól és az erdélyi anyaországtól egyaránt.