A végállomáson

Tömör, fekete sötétség, amelyben mégis látni lehet. Akár a vakító napsütésben. Holdbeli táj, virágzó bodzafák az utak mentén. Néma jajkiáltás. Szirénák szólnak valahol nagyon messzi, velünk meg futnak a fekete lovak. Útjelző tábla: Styx. Utána egy nagy kanyar, talán a halálkanyar? Aztán: végállomás. A folyó partján áll a nagy csarnok, mögötte várja utasait Kharón, a csónakos, hogy átvigyen ladikján a túlsó partra. Hogy milyen a túlsó part, azt nem látni innen.
Az élet partja. Bele kellene kapaszkodni valamibe, de akik ide érnek, azoknak már nincs erejük a kapaszkodásra, jajgatni és sírni sem tudnak, csak a fohász szárnyán érkeznek, akár a fuvallat. A végállomásnak előszobája is van, itt veszik lajstromba az érkezőket. Mindenkiről pontos kimutatást vezetnek, mindenkinek ismerik lepergett életét.
„Maga akkor szőke, szeplős kisgyerek volt, amikor először járt itt. Be vagyon írva: beléndeket evett, és sírt nagyon a mamája. Marcellának hívták, sírt és Máriához fohászkodott, aztán felkapta magát, és elvitte vissza az életbe!”
Erre én már nem emlékszem, de mesélték gyakran a családban, hogy ájultan vittek orvoshoz, anyám tépte a haját: „Áldott vagy az asszonyok között, segíts rajtam!” Itt feküdtem ebben a csarnokban, az előszobában, ahová a holtak érkeznek a bodzavirágos úton, de a mama nem engedett át a túlsó partra a feketén hömpölygő Styx folyón, hiába várt rám a nagy csónakos, a sunyi képű Kharón.
De nyoma van itt annak is, amikor másodszor érkeztem a végállomásra. Akkor mentőautó hozott szirénázva, s már vittek volna a bárkába, amikor a fiam megérkezett és elragadott. Öklével döngette a kaput, amíg beengedték. „Uram, most az egyszer ne legyen meg a Te akaratod!” – kiáltotta, és erős karjába szorította az apját. Ápolt, gondozott és megmentett. Azóta már ő is túl van, a másik parton, talán vár is most engem, aki harmadszor érek a végállomásra. Fekszem hunyt szemmel, s arra gondolok, hogy talán csak a csalóka álom játszik velem. Aztán arra, hogy el kellene szöknöm innen. Hazamenni. De hol van a hazám, melyik parton? És van-e haza a túloldalon, ahonnan még nem jött vissza senki? Át lehet-e vinni arra a partra az élet örömeit? Sír közelemben egy asszony, most hozták a kórházból, azt kiabálja: „Nekem azt ígérte egy tenyérjós, hogy hetven évig élek! Most csak hatvan vagyok, engedjenek vissza!”
Válaszra sem méltatják. Tenyérjós? Kártyavető? Itt már nincsenek áltatások, pénzért vásárolt hazugságok, a bárkás kint türelmetlenkedik, mindjárt indulnia kell. A folyó is mintha háborogna.
Újabb nagy csoport érkezik egy kopott szállítókocsin, arabok, zsidók, keresztények, istenhívők és hitetlenek, mind egyformák már a végállomáson. Itt nincsenek díszes zászlórúdtartók, hogy kitűzzék a lobogót, amikor neves ember érkezik, itt nem surrognak kamerák és filmfelvevők, nem peregnek dobok, az egyetlen zene a sziréna. És a fájdalmas jajszó.
Elképzelem, mi lehetett akkor, amikor megérkezett az az iraki lakodalmas menet, amelynek tagjait amerikai helikopterekről kaszabolták le életük talán legboldogabb pillanataiban.
Menyasszony és vőlegény. Még nem ismerik egymást közelebbről, arcukon rózsák virítanak, szemük epekedő a vágytól, tenyerük simogató, szívük perzselő, de már nem tudják elmondani, mit éreznek, fekete keselyűkként csaptak rájuk a repülők, szórták a halált, most az egész lakodalmas népség a bárkát várja, hogy átevezzen vele a Styxen a nagy csónakos. Talán abban reménykednek, hogy a túlsó parton még felujjonghat az élet boldog dala, és tovább folytatódik a lakodalom.
Egy anya sír a közelemben kétségbeesetten, a fia nevét kiáltozza szüntelenül, őt keresi most, Alit, akit a karjából ragadott el a halál valahol Palesztinában, amikor tankok rombolták földig keservesen felépített kis házát, öngyilkos merénylőt keresve.
Újabb csoportot terelnek a bárkához, hallom a sírásukat, engem is megragadnak, de aztán visszalöknek: „Megtelt!” Sikoltva tör fel belőlem az öröm, haladékot kaptam ismét. A következő menetig. Hűs szellő lebben. Felnyitom a szememet. A feleségem keze simít végig lázas homlokomon.
Milyen csodálatos az élet! – kapaszkodom bele. Szeretnék még élni!