„Milyen az ország építészeti kultúrája, és ha csapnivaló – mint ahogy az –, ki a felelős érte?” Mit lehet tenni azért, hogy visszaállítsuk az építészet becsületét? Miként lehetne a szó eredeti értelmének megfelelő építészetpolitikát kidolgozni olyan országokban, ahol a politikusok megfeledkeztek arról, hogy a politika szó eredetileg a város gondjaival való törődést jelenti? Miért van szükség közös európai szakmapolitikára? Mindezzel összefüggő kérdéseket érintettek a résztvevők ezen a budapesti konferencián, amelynek fő célja az volt – amint Eltér István, a Magyar Építészkamara elnöke bevezetőjében mondta –, hogy tanuljunk egymástól.
– Nemzeti építészetpolitikára van szükség, az Európai Unió ehhez a kereteket tudja adni. A legerősebb érv amellett, hogy Európában közös európai építészeti irányelveket fogalmazzanak meg, az, hogy az építészet közérdek. Ennek a felismerése azonban közéleti gondolkodást feltételez, ami Magyarországon hiányzik – jelentette ki Barsiné Pataky Etelka, az Európai Parlament képviselője. – Nem szabad elfelejtenünk, milyen hatalmas lehetőségek nyílnak meg 2007-től Magyarország előtt az EU strukturális és kohéziós alapjaiból elnyerhető támogatásoknak köszönhetően. Ezek értelmes felhasználása éppen az életminőségünk megváltoztatása szempontjából rendkívül fontos.
– Nemzeti és európai építészetpolitika egymást kiegészítő, nem egymással ellentétes fogalmak a szubszidiaritásnak köszönhetően. Ennek az a lényege, hogy amit helyi szinten el lehet dönteni, azt ott kell eldönteni a helyi kulturális örökségnek megfelelően, hiszen az építészet mindig elsősorban kultúra – hangsúlyozta Alain Sagne, az 1990-ben megalakult Európai Építészeti Tanács (ACE) főtitkára.
Az ACE arra törekszik, hogy tudatosítsa a politikusokban: egyszerre kell eleget tenni a gazdasági fejlődés és a versenyképesség, valamint a fenntarthatóság követelményének, mert mindegyik összefügg az élet minőségével. Európa lakosságának nyolcvan százaléka városokban él, és idejének kilencven százalékát épületekben tölti. Az épített környezet – azon belül a kiemelkedően fontos lakókörnyezet – tehát alapvetően befolyásolja a közérzetünket, az életünk minőségét. A várospolitikát ezért ma már kulcsfontosságúnak tartja az Európai Unió. Országai mindenütt nemzeti hatáskörbe tartozónak ítélik az építészetet, de egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az igény, hogy szükség van európai szintű szakmapolitika kidolgozására, amely keretet ad a közös törekvéseknek – annál is inkább, mert a globalizációval együtt járó gondok hasonlók, ha arányaikban mások is. Ezt a folyamatot segítendő jött létre az ACE, amelynek 42 tagszervezete 25 ország 450 ezer építészét fogja össze. Az ACE dolgozta ki és jelentette meg 1995-ben az építészet fehér könyveként ismert Építészet és Európa – holnap című kötetet, legutóbb pedig az Építészet és életminőség című könyvet, amelyben szakmapolitikai elveit foglalja össze. Magyar fordítása a műegyetemi konferenciára készült el. Alain Sagne itt jelentette be: az Európai Parlamentben most határoztak arról, hogy az európai építészetpolitikával foglalkozó új munkacsoportot hoznak létre – elismerve a téma abszolút fontosságát.
A nemzeti építészetpolitikák összehangolásának folyamatát, amelynek ez a döntés egyik állomása, két egymástól sokban különböző ország: Finnország és Franciaország kezdeményezte. Közös munkájuk eredményeként jött létre 2000-ben a kormányzati, szakmai és kulturális szervezeteket öszszefogó Európai Építészetpolitikai Fórum. Már a következő évben sikerült elfogadtatnia az EU minisztertanácsával a városi és vidéki környezet építészeti minőségével foglalkozó szakmapolitikai határozatot, amely kimondja: „Az építészet minden egyes tagország történelmének, kultúrájának és életvitelének alapvető sajátossága, lényegi művészeti kifejezésmódot képvisel a lakosság mindennapi életében, és a jövő örökségét testesíti meg.”
Mintha az 1991 szeptemberében elhunyt Németh Lajos – a Csontváry-monográfia szerzője – „égi helyről szóló gondolatait” fogalmazták volna meg. (A kitűnő művészettörténész a konferencia előtt néhány nappal lett volna hetvenöt éves.) Szalai András építész Németh Lajos halála előtt készült utolsó írását felidézve foglalkozott az építész egyéni és társadalmi felelősségének kérdéskörével. Németh Lajos a Magyar Építészkamara alakuló ülésén, 1990-ben akarta felolvasni ezt a szöveget, de nem tette, mert úgy érezte, abban a pillanatban az a legfontosabb, hogy legyen végre ismét kamara. „Egy megalázott és önmagát megalázó – vagy nyersebben –, meggyalázott és önmagát meggyalázó szakma” képviselőjeként szólt az építészszakma előtt, amely „magára is vonatkoztathatta e jelzőket”. Jacques Maritain 1951-ben Princetonben tartott előadásából kiindulva arra a fent már idézett kérdésre kereste a választ: „Milyen az ország építészeti és képzőművészeti kultúrája, és ha az csapnivaló, ki a felelős érte?” „Felelős-e az építész, mert kiszolgálta a rossz döntéseket, részt vett történeti városrészek szétrombolásában, hajlandó volt pszeudoszimbólumokat sugalló épületeket tervezni?” A mű javát (bien de l’oeuvre) vagy az emberét (bien de l’homme) szolgálja-e? Igaza van-e Cocteau-nak, aki úgy gondolta: fütyül arra a festészet, hogy a festő elkárhozik, ha a pokoltűz fölragyogtatja az általa festett üvegablakot. Németh Lajos válasza egyértelmű: az építészre is érvényesek az általános erkölcsi normák, és közéjük tartozik az is, hogy ki milyen munkát vállal. „Sokszor nehéz eldönteni, hogy valaki azért old meg rosszul egy építészeti feladatot, mert tehetségtelen, vagy a megrendelő volt dilettáns, ám erőszakos, és a tervező kényszerből elfogadta a rossz kompromisszumokat” – írja. De „a taplóarchitektúra” művelői szakmaetikai vétségben is elmarasztalhatók. A „minden mindegy cinizmusa” ugyanis szakmaetikai vétség.
Az egyik budapesti kiadó által indított építészettörténeti sorozat szerkesztője, Gerle János a XIX. és XX. század fordulójáról hozott példákat. Abból az időszakból, amikor itthoni építészeink európai léptékkel mérhetőt hoztak létre, annak is köszönhetően, hogy a minőségi építészetet politikai akarat támogatta, a megrendelők pedig gyakran hazájuk felemelését szem előtt tartó arisztokraták voltak. A dobozi magtár, amely a Wenckheim család megrendelésére épült akkor, amikor a magas szintű mezőgazdaság megteremtése volt a cél, százötven éve tökéletes állapotban van, csak új funkciót kellene találni neki. Lechner Ödön kőbányai temploma, Medgyaszay István gödöllői házai (az első modern villaépületek), Lajta Béla, Zielinszky Szilárd épületei – hogy csak néhányat említsünk – mind a hazai építészet jó napjait idézik.
– A minőség megkerülhetetlen, még ha sokan azt állítják is, hogy ez „elitista” megközelítés – fejtegette Patartics Zorán, és Pécs példáját elemezve valószínűleg sok magyarországi város gondjait fogalmazta meg. Magyarországon a főváros mellett hiányzik az Európa szövetét adó urbanisztikai hálózat. A kétszázezres lélekszámot el nem érő városaink elég nagyok ahhoz, hogy a silány eltűnjön bennük, de túlságosan kicsik ahhoz, hogy meglegyen bennük a minőséghez szükséges kritikus tömeg. A minőséget nem lehet a piacra bízni, de ma nincs mindenütt olyan közeg, amely különbséget tudna tenni jó és rossz között. Míg az Európai Unió régebbi tagországaiban a régiókat, a fővárost és a vidéket egyöntetűen fejlesztik, Magyarországon erről nincs szó. A tervtanácsok nincsenek összehangolva, az építész a megbízó és a zsűri között őrlődik, a „laikus építtető” érdekeit pedig végképp nem képviseli senki. Tisztázni kellene alapfogalmakat is, például azt, hogy az építés nem azonos az építészettel, az építészeti kultúrával.
Kicsit irigykedve hallgattuk Jan Brower holland országos főépítész, a kormány építészeti főtanácsadójának beszámolóját arról, milyen jelentősége van annak, hogy ez a poszt létezik. Hollandiában nagyon tudatosan dolgozzák ki négyévente az építészetpolitikát, amelyért a főépítész felelős, és azt törvényként fogadtatják el a parlamenttel. A legutóbbi akciótervben az ország téralakításának és építészeti minőségének javítására szolgáló kilenc program szerepel. Összefüggéseiben tárgyalva a vörös (városok), a zöld (az ökológiai struktúra), a kék (a vizek) és a szürke (utak) zónákat. Számunkra is megszívlelendő, amit arról hallottunk, hogy érezhető minőségi javulást jelent, ha az építészt a munka legelejétől bekapcsolják a programok tervezésébe. Ahogy az is érdekes, amit Jan Neutelings, az egyik legjelentősebb holland iroda vezetője mondott arról, hogyan alakult át építészetük az állami politika hatására. (Javult a finanszírozás, egy horvát kollégájuk szerint Hollandia paradicsomnak számított az állami támogatások miatt. Tizenöt éve még sokkolta a holland építészeket, ha híres külföldi kollégákat hívtak meg, de a nemzetközi verseny magasabb minőséget hozott létre, és főleg a fiataloknak kedvezett. A nyílt pályázatoknak köszönhetően jobb minőségűek lettek a középületek és így tovább.)
Nagy-Britanniában, ahol írott alkotmány sincs, nincs írott építészpolitika, nincs főépítész, a kormány a kamarával (RIBA) közösen mégis sokat tesz az építészeti színvonal emeléséért – tudtuk meg Simon Foxelltől.
Gunther Zsolt a 2002-ben Rotterdamban megalakított YEA-t (Young European Architects), a fiatal európai építészek szervezetét mutatta be. Tagjai európai ambíciókat dédelgető új nemzedékként határozzák meg önmagukat. Olyan nemzedékként, amelynek nem az életkor a legfontosabb jellemzője, hanem az, hogy anyanyelvi szinten használja a számítógépet és az internetet. Kulcsszavuk a hálózat, különösen fontosnak tartják az egymással szomszédos országok szakembereinek közös munkáját. Bíznak abban, hogy hálózatba tömörülve kis csoportjaik is erősek lehetnek. Az a tapasztalatuk, hogy az európai építészek kezdenek egy nyelvet beszélni, és meg vannak győződve arról, hogy az építészetben bekövetkező kis változások nagy hatással lehetnek a társadalomra.
Tanulságos összehasonlításra adott alkalmat a magyar építészeti szakirodalomról szóló hosszas értekezés (Wesselényi-Garay Andor) és a holland Archis című magazin főszerkesztőjének (Ole Bouman) beszámolója. Megtudhattuk, hogy a 72 magyar szaklap állítólag nem képes reprezentálni a nemzeti építészetet (évi 35 ezer épület), viszont Hollandiában egyetlen igényes folyóirat sokat tehet azért, hogy védje az építészet ügyét.
A konferencia befejezése után Alain Sagne-t arról kérdeztük, mi a véleménye a nálunk a bolognai folyamatra való hivatkozással tervezett bűvös 3+2-ről (három év alapképzés, két év mesterképzés).
– Építész csak az lehet, aki minimum ötéves képzést kapott. Az azonban elfogadhatatlan, hogy három évig ki tudja, mit tanulnak a hallgatók, és utána mesterfokozatot szereznek. Fontos, hogy a diákok átjárhassanak egyik európai egyetemről a másikra, de nem így. A sokféle építészképzést általában nem lehet összehangolni, de az európai építész profilját meg lehet határozni. Alapprobléma, hogy sok karon nem építészt képeznek, hanem építészetet tanítanak, és kevés a kapcsolat a képzés és a szakma között, pedig a kettőt össze kellene békíteni. Európában létezik az építészeti iskolák szövetsége. Ez a szervezet és az ACE nemrég közös munkacsoportot hozott létre az építészeti képzés javítására – válaszolta Alain Sagne.
A Magyar Építészkamara elnökének ígérete szerint a közös gondolkodás folytatódik. Ezentúl a kamara éves közgyűlései után a mostanihoz hasonló diétákat szerveznek, és elsősorban azt keresik, ami összeköt, nem azt, ami szétválasz.
Palotából kaszinó?
„Az építészetben és a közösségi funkcióit teljesítő képzőművészetben meghatározó tényező a megrendelő, lett légyen az valamiféle társadalmi közösség vagy privát személy. A mű funkciója, ideológiai, ikonológiai jelentéstartalma, szimbolikája ugyanis nem csupán az alkotó leleménye, hanem a megrendelőé is, gyakran a stílus megválasztása sem pusztán alkotói döntés. Többször idéztük már a kiváló filozófus, Nicolai Hartmann megállapítását: A ház, még a jelentéktelen és sikertelen ház is, eleve, közvetlenül a közösség ügye… még az egyszerű lakóház is úgy viszonylik a szűkebb családi közösséghez, mint a ruha a személyiséghez: önfelfogásának és tudatos önformálásának kifejezéseként. Így már a lakóház is az ember lényegi sajátosságairól tanúskodik. A monumentális építmény viszont arról, amivé az ember lenni akar. […]
Az építészetben és a képzőművészetben a felelősség kérdése ugyancsak összetett […], de az e területen dolgozó alkotóra is érvényesek az általános erkölcsi normák, a polgári és szakmai tisztesség, becsület. Hogy e viszonylatban »sáros« a képzőművészeti és építészeti intézményrendszer, szokásjog, arra kár sok szót vesztegetni. Közismert, hogy számtalan az elvtelen összefonódás, a szakmai lobbizás, a tervezés és a kivitelezés antagonizmusából, az építőiparnak való kiszolgáltatottságából adódó korrupciós lehetőség, a tervek elfogadását vagy elutasítását szabályozó csoportérdek vagy gyakran leplezetlen maffiázás. […]
Az építészet esetében, épp a hartmanni idézetben foglaltakból következően, a maritaini »bien de l’oeuvre« és »bien de l’homme« követelménye mellett, meg kell fogalmazni egy harmadik követelményt is: a »bien de la communauté«-t, azaz a közösség iránti felelősséget – és e vonatkozásban a »közösség« többet jelent, mint az adott társadalom, mert egyúttal múlt és jövő, illetve az emberi társadalom és a természet harmonikus együttélésének biztosítása iránti felelősség. Az emberiség építészeti kultúrájának megőrzése, közkincscsé tétele és továbbfejlesztése, a múlt alkotásaival szembeni szerénység – amely akkor is kötelez, ha épp a tradíció meghaladására vállalkozunk – éppúgy szakmaetikai norma, mint az, hogy egy építész nem vállalkozhat arra, hogy a Sándor-palotából játékkaszinót fabrikáljon, a várlejtőre szállodát tervezzen, Bős–Nagymarost kozmetikázza, a budai dombokat tönkretegye az újgazdagok giccsvilláival, átépítse felelőtlenül a történeti műemlékeket, részt vegyen a történeti városrészek barbár szétrombolásában, vagy hogy ne vegye figyelembe azt, hogy a természeti környezet is a nemzeti kultúra elidegeníthetetlen része, alakítója egy nép azonosságtudatának, habitusának, ezért az építész nem gyalázhatja meg.”
(Részletetek Németh Lajos A művész felelőssége című írásából. Megjelent az Új Művészet 1991/8. számában)
