Úgy tudom, más anyagokkal együtt – a nevek nyilvánosságra hozása nélkül – 2005 nyarára tervezte, hogy megjelenteti könyv alakban Luzsnyánszki Róbert jelentéseit. Miért adta ki hamarabb a kezéből a dossziét?
– Mert a médiában váratlanul, szokatlan intenzitással elkezdődött az „ügy” és az „alkotó” élve boncolása, annak valós, tartalmi ismerete nélkül. Úgy éreztem, nem ülhetek tovább a birtokomban lévő anyagon, és úgy döntöttem, jelenjen meg a tizenhat év teljes jelentésanyaga „vágatlanul”, hogy az érdeklődő olvasó immár személyes tapasztalata birtokában ítélhesse meg „Luzsnyánszki Róbertet”, azaz Molnár Gál Pétert. Ebben volt partner a Kapu Kiadó, amely egy hét alatt kiadta a dokumentációt. Molnár Gál Péter jelentései markánsan eltértek a legtöbb kezembe került anyagtól, olyanoktól például, amelyek arról informálják a belső elhárítást, hogy valaki eladta a Skodáját, tehát bizonyára disszidálni akar, vagy ugyanez okból el kellene venni valakinek az útlevelét.
– Molnár Gál szépen eléldegélt abból, hogy megkötötte a maga szerződését az ördöggel. Szabadon, állami keretből utazhatott nyugatra, részt vehetett például a cannes-i filmfesztiválon, s közben jelentéseiben csúnya, kellemetlen dolgokat írt dramaturgokról, rendezőkről, újságírókról, alternatív művészekről, ellenzékiekről.
– Amikor tavaly nyáron kezembe került az anyaga, azt kérdeztem magamtól: miért kellett ezzel a szellemi kapacitással és szociális háttérrel ezt a feladatot elvállalni? Több éve tartó levéltári kutatómunka, több ezer oldalnyi dokumentum áttanulmányozása után ma már tudom: akkoriban az olyan kiemelt területeken, mint a kultúra, a művészet, a sport, másféle háttérrel nem is lehetett volna valakiből hálózati személy. Csak olyasvalaki jöhetett számításba, aki a maga területén a legnagyobb rálátással, megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bírt, szakmai reputációja az adott műfaj legjobbjaival is – ha kellett, azonnali – feltűnésmentes kapcsolatteremtést eredményezett, ugyanakkor skrupulusok nélkül tudta végrehajtani a feladatot. A szakmai felkészültség mellett olyan célvezérelt személyiségre volt szükség, aki biztosan első akart lenni az egyenlők között, és ezért kész volt vállalni a feltételeket. Olyan „sportoló” kellett, aki valószínűleg, de nem biztosan nyeri meg a versenyt, és ezért, ha kell, akár tiltott szerhez is hajlandó folyamodni. Az eredményes kiválasztás érdekében nagyon alapos, akár egy évig tartó, a „hálózati személyre” irányuló felmérő-válogató munkát végeztek. Hogy nem írt túl hízelgő dolgokat Csizmadia Györgyről, Szabó Istvánról, Malgotékról és másokról, ezt a tényt szerintem sok esetben nem szabad a kontextusából kiragadva vizsgálni. Csizmadia György esetében például a megbízók arra voltak kíváncsiak, ellenzéki szervezkedésben részt vehet-e az ’56-os múltú újságíró, de MGP úgy nyilatkozott róla: nincsenek is önálló gondolatai. Latinovitsot is menteni próbálta, amikor azt írta róla, hogy színészhisztiből adta vissza a szovjet drámában neki szánt szerepet, Mensárosról is valószínűleg hasonló okokból állítja, hogy nem kell túl komolyan venni, amit mond. Jancsó Pétert úgy védi meg, hogy elmeséli róla, konferanszát az előadás előtt átadta neki ellenőrzésre, s biztos nem tett volna ilyet, ha bujtogató szöveget akar előadni a közönségnek. Engem éppen az efféle fedőszövegek érdekelnek. Szövegelemzési módszerrel ezekről ki lehet mutatni, hogy egészen más mögöttes szándékkal jöttek létre, mint ami belőlük a felszínen érzékelhető.
– Végh Lászlóval és körével azért nem bánt ilyen kesztyűs kézzel. Simán leírja róluk, hogy összejöveteleiken rendszeresen hangzanak el ellenzéki kijelentések. A Czímer Józsefről, a Pécsi Nemzeti Színház egykori dramaturgjáról és munkájáról írottak sem feltétlenül győznek meg a maximális kimosási szándékról. Leszámítva azt, ami a könyvből is kiderül, hogy a nagy alapossággal megfigyelt Orfeo Színpad a kritikus jelentése nyomán új, megfelelőbb próbateremhez jutott, vannak-e adatai arról, hogy MGP „embermentései” olykor sikeresek voltak?
– Ez külön kutatás témája.
– Tisztában lehetett-e azzal egyáltalán MGP, hogy mire használják fel jelentéseit?
– Nem valószínű, és ebből a szempontból ő is olvashat újdonságokat a megjelent kötetben. A jelentések végén ugyanis a tartótiszt értékeli az anyagot. Leírja, hogy operatív szempontból értékes-e, megbízható-e az informátor, ellenőrzött-e a befutott adat. A második pontban az szerepel, milyen további feladatot kap a hálózati személy, kivel kell találkoznia, mit kell megtudnia tőle. A harmadik pontban a szükséges intézkedéseket olvashatjuk: kinek kell továbbítani az anyagot, mit kell biztosítani, például színházjegyet, útlevelet stb. az ügynök munkájához. Érdekes megfigyelni, hogy minél alacsonyabb rangú a tartótiszt, az értékelésen keresztül annál inkább igyekszik hangsúlyozni a saját fontosságát, és találni valami lényeges információt. Mikor MGP például egy pótszilveszterrel kapcsolatban arról ír, hogy ott színésznövendékek és más „alvilági” személyek jelentek meg, ebből a belügyis arra következtet, hogy megkezdődött a színházi világ és az alvilág összefonódása, és sürgős intézkedésre van szükség.
– Ön a váratlan aktualitástól függetlenül is nyilvánosságra kívánta hozni a Luzsnyánszki-dossziét. Miért tartotta fontosnak?
– Mert nagy hiba lenne, ha közelmúltunk történelmét csupán úgynevezett magas presztízsű személyek szubjektív visszaemlékezéseiből ismernénk meg. Ha a dokumentumokat mindenki által hozzáférhetővé teszszük (de nemcsak a belső elhárításét, hanem a párttörténeti levéltárak vonatkozó dokumentumait is), akkor hozzásegíthetjük a gondolkodni vágyó embert ahhoz a kritikai attitűdhöz, amellyel saját életének és társas környezetének irányítását kritikusan, akár a „szakértők” irányító, terelgető jóindulatát is felülbírálva „alanyi jogon” elláthatja. A Luzsnyánszki-dosszié és egyébként néhány más jelentés olvasásakor az is feltűnt, hogy mennyivel világosabb, színvonalasabb művészetkritikai elemzések kerültek III/III-as jelentések címén a belügyisek asztalára, mint amilyeneket Aczél elvtárs a kulturális intézményvezetőktől kapott. A belügyisek nyilván sokszor nem is igazán tudtak mit kezdeni ezekkel az írásokkal, hiszen őket az érdekelte, mit gondol a célszemély vagy célcsoport március 15-ről, október 23-ról, a Szovjetunióról vagy a Nyugatról. Később, a Heti Válaszban megjelent, Végvári őrnaggyal készült interjúból tudtam meg, hogy Aczél György a hálózati jelentéseket is megkapta, sőt azt is tudta, ki húzódik meg egy-egy fedőnév mögött.
– Tavaly a Beatkorszak a pártállamban című kötete nyomán pillanatok alatt kiderült, kit fednek az ott szereplő fedőnevek. Ez hogyan érintette?
– Amikor 2000-ben megpályáztam a XX. Századi Intézet ösztöndíját, azt gondoltam, a tanulmányom fölkerül a polcra a többi hasonló közé, de úgy alakult, hogy ez lett az első könyv, amit az intézet kiadott. Pályázatom témavázlatában szerepelt egy pont, amely a beatvilág és a belső elhárítás kapcsolatával foglalkozott. Mielőtt kézhez kaptam volna a Történeti Hivatalban a munkadossziékat, azt gondoltam, ha valaki jelentett rólunk, az biztos valamelyik ifjúgárdista, esetleg KISZ-es volt, álmomban nem gondoltam azokra, akiknek a jelentéseit ott megtaláltam. Nem szelektálhattam, mert ha kihagyom a könyvből azokat az anyagokat, akkor nem végzek hiteles kutatói munkát. A múltunkat – bármilyen is – meg kell ismernünk, és olyannak kell látnunk, amilyen. S hogy miként érintettek a feltárt jelentések: nem örültem nekik.
– Ön szerint mennyi jogalapunk van ítélkezni azok felett, akikről kiderül, hogy III/III-as ügynökök voltak?
– Engem például soha senki nem állított olyan választás elé, amilyen elé őket állították. Többnyire nem ismerjük a beszervezések körülményeit, a jelentések tartalmát. És éppen az MGP-ügy alapján kiderült, azt sem egyszerű visszakövetni, hogy egy-egy jelentés tartalma akkoriban miként csapódott le, a hatóság részéről milyen reakciót váltott ki. A fiatalabb generáció azt sem tudhatja, hogyan működött, milyen mozgásteret engedett a benne élőknek a Kádár-rendszer. Ez persze messze nem jelenti, hogy a védőügyvéd szerepét kívánnám magamnak.
– Ön szerint helyes lenne-e, ha mindenki számára hozzáférhetővé tennék a III/III-asok névsorát és jelentéseit?
– Helyesnek tartom, csak szerintem nehezen valósítható meg. Több tízezer beszervezett nevéről, jelentéseiről van szó, akik között akár több száz azonos családnevű is lehetséges, de gondot okozhat az is, hogy a megyei rendőr-főkapitányságok korabeli technikai kapcsolattartási problémái és egyéb egyeztetési nehézségei miatt a hálózati személyek gyakran ugyanazt a fedőnevet kapták. Budapesten, de olyan vidéki városok esetében, ahol színház volt, kézenfekvőnek tűnt például a „Rendező” fedőnév használata. El lehet képzelni, mekkora kavarodás, zűrzavar támadhat akár ebből is.
– Milyen új munkái megjelenése várható a közeljövőben?
– A Kairosz Könyvkiadó gondozásában jelenik meg 2005 tavaszán Éberség – Gulyás – Szocializmus címmel egy kötet, amely az MSZMP levéltárában végzett kutatásaimat tartalmazza, s egy másik, amely az 1963 és 1978 között amatőr és kortárs művészeti mozgalmakkal kapcsolatos hivatalos levelezéseket, jelentéseket, feljegyzéseket tartalmazza.
origo.hu
Megszólalt halálfélelméről és súlyos műtétjéről a TV2 sztárja
