Makacs legendák ellen viaskodni nehéz. Már-már kilátástalan. Márpedig Szemere Bertalanról, az 1848-as szabadságharc miniszteréről, majd miniszterelnökéről olyan sztereotípiák élnek a hazai közgondolkodásban, amelyeknek nem sok közük van a valósághoz. A Kortársban olvasható Albert Gábor esszéje (Szemere Bertalan hazatérései), amelyben a kiváló szerző megkísérel igazságot szolgáltatni az emigrációba kényszerült politikusnak és szépírónak, akit ellenfelei „császári és királyi emigránsnak” gúnyoltak.
Az, hogy mi vezetett ehhez a torz képhez, végül is egyszerűen megmagyarázható. Az emigráns Kossuth úgy gondolta, hogy ő egy személyben képviseli Nyugaton a bukott szabadságharcot, s aki őt bírálja, netán egy-két kérdést illetően másképp látja a helyzetet meg a lehetőségeket, az a nemzet ellensége. Az a nimbusz, amely Kossuthot övezte, támogatta abban, hogy realitásérzékét olykor elveszítse és délibábokat kergessen. Szemere Bertalan ezt néha felvetette, s kifejtette a maga nézeteit, amelyek sok mindenben különböztek a „turini remetéétől”, s ezért olyan „suttogó propaganda” indult ellene, amely ellen védekezni nem tudott. Többek között – méltatlanul – a szemére hányták, hogy elárulta a korona titkát, illetve feladta a hatóságoknak barátját, Teleki Lászlót.
XIX. században megalapozott gondolkodásunk nem a tények, hanem legendák szerint ítél. Minden jelentős eseménynek utólag kiosztott és alaposan felnagyított szerepei vannak. A próféták és „lángoszlopok” mellett be kell töltenie valakinek vagy valakiknek a „hitvány áruló” szerepét is. Ezt osztotta a balgatag históriai gondolkodás Görgey Artúr mellett Szemere Bertalanra is…
Esszéjében Albert Gábor megpróbál igazságot szolgáltatni a tragikus sorsú Szemerének, a jeles szépírónak is, akit még Kazinczy és Kölcsey biztatott, s akinek úti rajzai és naplójegyzetei több megbecsülést, figyelmet érdemelnének.
origo.hu
Újabb fordulat jön az időjárásban a hét elején
